Kidekázott konszenzus

A magyar olvasó biztosan nagyjából ismeri a szokatlanul bizánci (bár még befejezetlen) történetet, amit az alábbiakban részletezni és elemezni szeretnék. 1995 nyarán a leendő koalíciós partnerek, az MSZP és az SZDSZ megegyeztek abban, hogy programjukkal, valamint az 1989–1990-ben keletkezett, átmeneti alkotmány ígéreteivel összhangban létrehozzák az új alkotmányt, amelynek 1995 végén kellett volna hatályba lépnie.

Magyarország kábítószerkérdésben a prohibíció mellett kötelezte el magát, és a tiltás ellenzőit gyakran úgy tüntetik fel, mint akik ösztönözni szeretnék a fiatalokat a drogok használatára.

A rendőrség ezt a szemléletet erősíti, a tudósítások elsősorban a bűnözés világába sorolják a kábítószer-fogyasztást.

Két idős hölgy beszélget a szociális otthonban:
„Rémes, hogy milyen pocsékul főznek, most is teljesen ehetetlen volt az ebéd!”
Mire a másik: „És ráadásul milyen pimaszul keveset adtak belőle!”
(Woody Allen)

Ha a politikai közéletben előforduló fogalmak gyakoriságát vizsgálnánk, az „államháztartási reform” kifejezés igen előkelő helyezésre számíthatna. Ennek ellenére ki sem alakult köznapi jelentéstartalma. Politikai jelszóként koptatták el: elszántan számon kérték, és hevesen támadták. Egyidejűleg.

Az elmúlt évtizedben a Kelet-Európában és másutt is megerősödött nacionalizmus szükségképpen erjesztően hatott a nacionalizmuskutatásra is. A „forró téma” a napilapokból beköltözött a folyóiratokba, a tudományágak perifériájáról – gyakran igen távoli perifériájáról – bekerült azok centrumába.

„Lehetetlen elképzelni bármiféle állandóságot, létezésben való megmaradást olyan emberek nélkül, akik készek tanúbizonyságot tenni arról, ami azért mutatkozik meg számukra, mert van.”
Hannah Arendt: Igazság és politika

Kis János tanulmánya, a Túl a nemzetállamon, (Beszélő, 1996. 1–2. sz.) az elmúlt évek magyar szellemi életének nagy horderejű eseménye. A tanulmány gondolatmenete határozott szembefordulást jelent a mai magyar társadalom mélyen meggyökerezett előítéleteivel.

A II. világháború utáni Európában nincsen drámaibb és brutálisabb történés, mint Jugoszlávia multikulturális közösségének szétesése. Több olyan évtized után, amikor a különbözőséget védték és valamelyest támogatták is, elszabadultak az etnikai türelmetlenség rágalmazó sztereotípiái, aztán pedig a valóság fokozatosan hozzáidomult e negatív sztereotípiákhoz. Egyre több szerb, horvát vagy muzulmán kezdte tenni pontosan azt, amivel a rivális csoportok felelőtlen és gyűlölködő tagjai rágalmazták őket. Az eredményt jól jellemzik Radovan Karadzsics szavai.

„A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.
Senkit nem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó elbánásnak alávetni…”
[A Magyar Köztársaság Alkotmánya 54.

A francia jobboldali radikalizmus, bár a protofasiszta ideológiák doyenje, kevésbé ismert német és olasz testvérideológiáinál. Emlékezzünk csak Bibó István jól ismert soraira, mely a francia forradalom nemkívánatos melléktermékeként írja le a hivatásos forradalmár és a hivatásos reakciós terméketlen típusait.

A Szivárvány Társulás nyilvántartásba vételének ügye sokat idézett eset lesz a magyar alapjogi bíráskodás történetében. Újra és újra vissza fognak térni rá, valahányszor vitássá válik, hogy az állam egyik-másik intézkedése kiállja-e a polgárok nemi beállítottságai iránti semlegesség próbáját. Ez a teszt most formálódik.

1995 nyarán és őszén az Alkotmánybíróság az úgynevezett Bokros-csomag jelentős részét alkotmányellenessé nyilvánította. Emiatt a magyar jóléti szolgáltatási rendszer átalakítása lelassult, a társadalombiztosítási rendszer kiadásainak fedezésére további adóemelés vált szükségessé, miközben a jóléti szolgáltatások színvonala látványosan hanyatlik.