Egyszer azt mondtad, hogy nem igazán érzed magad otthon a saját nemzedékedben, a hatvanas évek elején születettek között. Kiben van a hiba? A nemzedékben, amely talán nincs is, vagy benned?

Egyrészt eléggé összeférhetetlen pasas vagyok, lehet, hogy más nemzedékben sem érezném igazán otthon magam, másrészt pedig azt hiszem, hogy az én nemzedékemre az jellemző, hogy rendkívül introvertált, tehát befelé forduló, és ez az, amiben igazán különbözünk.

Angyalosi Gergely: Mindenekelőtt az íróról szeretnék mondani egy-két dolgot, mert azt hiszem, hogy többé-kevésbé ismeretlen a magyar olvasók előtt. 1913-ban született Madagaszkáron, az iskoláit már Franciaországban végezte. Festőnek készült – ez nem közömbös prózájának a megértése szempontjából sem. 1936-ban egy rövid ideig részt vett a spanyol polgárháborúban, 1940-ben német fogságba esett, ahonnan megszökött. Tulajdonképpeni irodalmi pályáját 1945 után kezdte, de igazán elismert 1956-57 táján lett.

Freud szerint nemcsak az életösztön irányítja tetteinket, hanem a halálösztön is működik bennünk. Való igaz, aki intenzív életet él, az a halált sietteti. Talán az élet és halálösztön egy és ugyanazon dolog. Ennyire relatív az élet és a halál fogalma, kompromittálódtak a szavak, kompromittálódott a fogalmi gondolkodás. Könnyen felmerülhet, hogy a gondolkozás alapvetően természetidegen, sőt természetellenes valami. Hogyhogy? – hördülhet fel a humanista. Hát nem az absztraháló képesség révén váltak ki őseink az állati létből? De.

A hetvenes években a bizalmatlanság iskolájának színrelépésével csaknem egy időben feltűnnek az irodalomkritikában, az „elméletben” azok a radikális irányzatok, amelyek a saját olvasási stratégiájukat elsősorban identifikációs alapon dolgozták ki.

  
Bán Zoltán András: Rakovszkynak ez az ötödik verseskönyve. Az utolsó 1994-ben jelent meg, tehát négy évvel ezelőtt. Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert ez a könyv rendkívül rövid, mindössze 56 lap, talán húsz vers sincs benne. Rakovszky – nem tudom, hogy keveset ír-e –, de az biztos, hogy rendkívül keveset publikál. Ez nekem nagyon-nagyon szimpatikus.

A könyv nagyon kevés szöveget tartalmaz, viszont bízvást elmondható mindegyik versről, hogy rendkívül koncentrált, és nagyon-nagyon meggondolta a költő, hogy közszemlére bocsássa.

„Sok ember számára lebilincselő a Végítélet látomása, a világ hirtelen, látványos pusztulása. A hirtelen halál azonban sokkal kevésbé fenyeget minket, mint a lassú elmúlás. Számos módja van annak, hogy a Föld fokozatosan lakhatatlanná váljék. A lassú ökológiai pusztulás, az éghajlat változása, a Nap hősugárzásának apró változásai… Az ilyen változások azonban csak néhány ezer vagy néhány millió év alatt következnek be… Vajon elméletileg mindent túlélhet az emberiség? Nincs kizárva.

Szente Péter: Szerintem demagógia a tévéelnököt és/vagy a kuratóriumot ostorozni az MTV lehetetlen helyzetéért. Peták vitathatatlanul rossz elnök volt, és a kuratórium vitathatatlanul tehetetlenül nézte másfél éven keresztül, ahogy egy rossz elnök alatt a tévé morális és szakmai csődje, az anyagiról nem is beszélve, beteljesedik. De ezek a dolgok sajnos be lettek programozva a médiatörvény által, legfőképpen az által a politikai alkufolyamat által, amiben a médiatörvény megszületett.

Mint köztudomású (1977-et írunk!), az éppen halottaiból feltámadni igyekvő kelet-európai avantgárd lett volna az események főszereplője, az orosz, lengyel, cseh, magyar stb. művészetnek az a függetlenségre törekvő, ellenzéki hangú ága, amelyet éppen ebben az időben kezdtek Nyugaton is észrevenni és „nem hivatalos művészetként” emlegetni.

A közszolgálati és a kereskedelmi műsorszolgáltatók mellett „harmadik típusú rádiók”-nak becézett, nem nyereségérdekelt adók között sajátos helyzetben van a Tilos. Mint a szó szoros értelmében nulláról induló, politikai és gazdasági érdekcsoportoktól független, ugyanakkor hallgatottságát, pénzügyi támogatását és kulturális befolyását folyamatosan növelő és tudatosan menedzselő adó, kitűnően alkalmas arra, hogy példázza a nonprofit rádiózásban rejlő lehetőségeket.

Angyalosi Gergely: Rába György 1924-ben született, és egészen korán, húszéves kora előtt jelentkezett első verseskötetével 1943-ban. A Magyar Csillagban kezdett el publikálni, és azt hiszem, ma is vállalná a nyugatos hagyományt, amelybe a munkássága, a rengeteg változás és fordulat ellenére beleilleszkedik azóta is.