„A tudósok hadakoznak a tévedés ellen, a művészek pedig körüludvarolják az illúziót. Azt gondolhatnók ennek alapján, hogy a tudomány az igazságot kereső Fehér Lovag, a művészet pedig a tévedésekben tobzódó Fekete Lovag. Mégse gondoljuk: nem volnánk méltányosak.”
(L. R. Gregory: A megtévesztett szem.Németh Ferenc fordítása)

A XVIII.

Németh Gábor: Lányi András elsősorban közíróként ismert: ő a Duna Charta egyik alapítója. Több filmje készült a hetvenes években, és prózakötete is jelent már meg. Az Egy fellebbezés elutasítása tizenhárom novellát tartalmaz, amelyek közül néhányat egy Késmárki nevű szereplő fűz össze ciklussá.

Angyalosi Gergely: Nekem a következő benyomásaim voltak a kötetről. Egyrészt nagyon egyenetlennek találtam. Bizonyos szövegek olyan hatást tettek rám, mintha egyfajta publicisztikának a meghosszabbításai lettek volna a szépirodalom síkján.

Nem tudok fényképezni. Így történt, hogy egy nyári délután négy kockát egymásra fotóztam. A filmet automata hívta elő és másolta, aztán az összemontírozott kópiát órákon át bámultam: mit tud a véletlen! Képes egybeolvasztani több különféle teret és időt, s ezáltal különös, új dimenziót teremteni.

És most, hogy elolvastam Diósi Ágnes kötetét („Várj, madár…”, Kávé Kiadó, 1997), ez a nyári fénykép jutott az eszembe. A tüneményes szerző sok-sokféle zsidóságunkat exponálta a könyvpapírra.

A „tüneményes” szót persze majd megmagyarázom.

Bán Zoltán András: A Trilógia, mint a címéből is látszik, három regényből áll. Az első címe A nagy füzet, a másodiké A bizonyíték, a harmadiké A harmadik hazugság. A három regény külön jelent meg, mégpedig 1986-ban, 1988-ban és 1991-ben, franciául. Tehát noha a szerző magyar származású, voltaképpen francia irodalmi műről van szó. Az első regényt Bognár Róbert fordította, a másik kettőt Takács M. József. Mindezeket az adatokat azért mondom fel, mert szerintem elég fontosak a mű tárgyalása szempontjából.

„A biológiához hasonló tudományága nagy előnye, hogy mindenki azt gondol, amit akar.”
(George C. Williams: A pónihal lámpása. Terv és cél a természetben.)

A hasonlatok az általános vélekedés szerint néha hasznosak, mert rávilágítanak bizonyos összefüggésekre. Vagy legalábbis könnyebben megragadhatóvá teszik őket.

Ez engem arra a taoista történetre emlékeztet… ami valahogy így hangzik: két bölcs álldogált a hídon, a patak fölött. „De szeretnék hal lenni, a halak olyan boldogok!” mondta az egyik a másiknak. A másik azt válaszolta erre, hogy „Honnét tudod, vajon boldogok-e a halak vagy sem? Hiszen te nem vagy hal.” Mire ismét az első szólalt meg: „De te viszont nem vagy én, tehát honnét is tudhatnád, vajon tudom-e, hogyan éreznek a halak?”
(Douglas R. Hofstadter:
A Coffeehouse Conversation)

A logikatudós Raymond M.

A jugozombi kifejezés először a zágrábi bulvársajtóban terjedt el, de azután kapva kaptak rajta másutt is, ami tragikus és paradox bizonyítéka annak, hogy a jugoszláv térség még mindig egységes, a kommunikációt ugyanis megkönnyítik az egymással közeli rokonságban álló nyelvek. A „jugozombi” eszerint a bulvársajtóban szintén elhíresült „jugonosztalgia” nevű betegség súlyosabb formája: olyan élőhalott, aki visszasírja a régi Jugoszláviát, és ezáltal veszélyes az élőkre és az élet új minőségére nézve.

Arra gondoltam, hogy nagyon nyomasztó lesz az utazás, de nem: fényesre világította a nap a batinai hidat, egy harcászati terepasztal játékbástyáinak tűntek a betonból öntött, szűk őrtornyok; a jugoszlávok személyi igazolvánnyal is menni hagyják még az átkelőket, a túloldalon pedig a belga kéksapkások állomásoznak, most éppen UNTAES a nevük. Mivel kevesen igyekeznek az elátkozott tartomány felé, nemigen akad dolguk. Megállunk a sorompó előtt, a kis katonai őrbarakk mellett. Toni Braxton dala kihallatszik a nyitott ajtón át; előjön az ügyeletes kéksapkás.

Bán Zoltán András: Uraim, szeretnék egy kis meglepetést okozni nektek. Kezembe került a Hajónapló című folyóirat, a Bárka Színház lapja, és abban Szilágyi Andornak, a mai beszélgetés főhősének a naplója. Azt írja: „Mi teszi a Shalimot nagy könyvvé? Az őszintesége. És mi pirinyítja le kritikusait? A hülyeségük.”

Hát akkor vágjunk bele a hülyeségbe! Szokás szerint előbb megpróbálom összefoglalni a könyv cselekményét, tartalmát. A boszniai háborúban játszódik a regény, vannak benne szerbek, horvátok, muzulmánok.

Nahát!

Ott ültek az asztal körül. Varázslatos hajnal volt. A hold ezüstje még fönn derengett az égen. De már a kelő nap mosolygós fénye is beragyogott az ablakon. Mindeközben – fájdalom! – odakint ömlött az eső. A vonzó megjelenésű és választékosan öltözött polgári családot azonban ez utóbbi körülmény a legkevésbé sem látszott zavarni. Sőt: maradéktalan elégedettség sugárzott az arcukról az asztal körül ültükben. Hogy milyen asztalt ült körül e kedves és népes és tőkés família? Kutya legyek, ha nem a teázóasztalt! És ugyan vajon mit ihattak? A keservét! Hát teát!