Bán Zoltán András: Tandori Dezső legutóbbi regényéről szólva mindjárt az elején egy sor kérdés merül föl. Én nagyon utálom a megcsontosodott irodalomelméletet, mert van csont nélküli is, de most kivételesen, hommage à Angyalosi Gergely, egy-két Gerard Genette-től származó fogalmat azért meg kell említenem. Ismeretes Genette „paratextus” fogalma, ami olyan, a regény főszövegének alárendelt elemekre utal, mint az alcím, a szerző, a műfaj megjelölése, a „fülszöveg” stb. Ez a kötet tobzódik a különböző paratextusokban.

Bán Zoltán András: Bevezetésként Grendel Lajos utószavát szeretném felidézni, aki, úgy tudom, egyik felfedezője volt a nagyon fiatalon, harmincéves korában tavaly elhunyt Talamon Alfonznak. Grendel azt írja, hogy „a könyv a polihisztor, hatalmas erejű és óriási munkabírású Schön Attila, a szeszek illatát már hét mérföldről megérző Stofek Tamás, a hősszerelmes Béla von Goffa, a bumfordi, feneketlen gyomrú Herr Vincenzo, a parlamenti képviselő Pepík Zefstein kegyelmes úr és az ő ismerőseik és barátaik halhatatlan tetteit őrzi”. Tehát ez lenne a könyv anyaga.

„…nem az a kérdés, hogy mi történhet meg húsz vagy száz év múlva, hanem az, hogy egyáltalán mi képzelhető el, és én nem hiszek holmi végleges megoldásban… bizonyos idő elteltével az »emberfölötti ember« is tökéletlen lénynek fogja látni magát, mivel az új technológia majd olyanokat is lehetővé tesz a számára, amit mi még a fantázia megvalósíthatatlan játékának vélünk. Ma egy szimfónia, egy festmény vagy egy szobor megkomponálását tudatos szellemi erőfeszítés eredményének tekintjük.

Az 1934 augusztusában bizánci pompa közepette megrendezett szovjet írószövetségi alakuló ülés[1] a látszat és a jegyzőkönyv ellenére nem jelentette azt, hogy az írók – a kor militarizált, ellenségteremtő terminológiájával élve – „letették a fegyvert”.

Amikor a lehetséges művészetelméletek két egymással élesen szembeállítható alternatívájának, az esszencializmusnak, illetve az institucionalizmusnak a sorsát választottam elemzésem tárgyául, akkor valójában egyetlen probléma közelebbi vizsgálatára vállalkoztam. Nevezetesen: a művészetről való beszéd lehetőségeinek vizsgálatára, a kortárs művészet tapasztalataival a hátunk mögött. Megismétlem: a kortárs művészet tapasztalataival, a művészettörténet kora után.

Tanulmányom értelemszerűen több helyen reflektál Arthur C.

„A nagy vadállat rituális legyilkolásának az eszméje maradványokban tovább élt a középkori időkig, amikor a derék lovagok azzal fitogtatták ügyességüket, hogy lóhátról lándzsát szúrtak a bikába. A pápa ezt a gyakorlatot a tizenhatodik században betiltotta, nem azért, mert embertelen látványosság volt, amelyben a lovaknak gyakran kifordult a belük, és a bikák lassú halált szenvedtek, hanem túlságosan sok kiváló nemesember sérült meg súlyosan.

Rossz helyre temetünk, tudom. A te sírodnak valahol bent kéne lennie a városban, a Moszkva tér aszfaltja alatt vagy egy kocsma falában, nem tudom, hol. Ahol élők vannak, akik ennek a városnak az életét élik. Ott várják egymást, beszélgetnek, isznak, gördeszkáznak a sírodon. A feliratot te magad kellett volna kitaláld. Valami olyasmi lenne, ami cinikus, durva, szellemes, frivol és mégis otthonos. Ami hozzásegítené az élőket ahhoz, hogy jobban viseljék a halál tudatát. Mi van? Itt vagytok már megint? Mentek bulizni? Na jó. Én maradok.

Vanessa volt az első amerikai nő az életemben. „Kétvállra fektettél egy szuperhatalmat”, gratulált Bandi, akivel estefelé gyakran bejártuk a Latin Negyed és a Montparnasse bisztróit, hogy megnézzük, mi újság a húspiacon. Annak idején gyorsabban peregtek a dolgok. Az ötvenes években még csak a zöld herezacskójú páviánnak volt HIV-vírusa Észak-Ugandában, ha hihetünk a Brit Királyi Akadémia orvos szakértőjének.

(fogadtatás – siker) Kérdés persze, melyik: az „itthoni” vagy az „otthoni”. Nagyon nem mindegy, hogy ennek a magyar származású és anyanyelvű, de kizárólag franciául író költő-esszéistának a francia kultúrában és irodalomban elfoglalt helyéről, az ottani fogadtatásáról, befogadásáról beszélünk-e, vagy pedig francia nyelvű műveinek magyarországi jelenlétéről, hatásáról, recepciójáról. Hisz Gaspar franciaországi (azaz inkább és tágabban frankofón) fogadtatásával kapcsolatban nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy befogadták.

Az ünnepi könyvhét egyik újdonsága Nagy Atilla Kristóf Fragmenta című kötete. Ebben a kötetben Nagy Atilla Kristóf, mondhatni azt, hogy rendhagyó módon, archaikus hangot üt meg és archaikus témákat választ, miért?

Egyrészt szerettem volna kipróbálni magamat, hogy mennyire tudok régebbi stílusnyelveken beszélni. Nem próbáltam meg azért teljesen reneszánsz vagy barokk nyelven vagy a hellenizmus klasszikus, veretes nyelvén írni, hanem kicsit csaltam, tehát a történeti, stilisztikai hűség rovására elkövettem néhány stiklit.