Kedves Beszélő, kedvenc lapom!

Révész Sándor Aczél Kádár Jánosról szóló visszaemlékezéseit – vagy annak bőséges számú töredékét? – tette közzé az 1999. októberi számban.

Nem itt kellett volna nyilvánosság elé lépnie ezzel a többféle értelemben is obskúrus szöveggel. Akárhol, csak itt nem. Ha mégis, akkor viszont nem lett volna szabad megkerülnie a lehetőséget, hogy ebben a lapban, lényegében a saját lapjában, mondatról mondatra vitába szállhat Aczél György vastagon hazug Kádár-apológiájával.

A hadszínteret, amin Kis János Ezerkilencszáznyolcvankilenc címen izgalmasan leírt csatája zajlott, s aminek harcai már 1988-ban kezdődtek, szeretném egy kicsit kiszélesíteni és abban az amerikai magyar emigráció segédcsapatainak a szerepét megvilágítani.

Lapjuk 1999. áprilisi számában Rév István Ellenforradalom címmel közölt tanulmányt. Az 51. oldalon olvasható, alább idézett szövegrészhez szeretnék észrevételeket fűzni:

„[Francia Kiss Mihály] bűne az volt, hogy harcolt a kommunizmus ellen, ahogyan később a Donnál is a bolsevizmust igyekezett a magyar hadsereg megállítani, amelynek háborús bűntettekért elítélt egyes vezetőit 1990 után a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága rehabilitálta. A háborús bűnösök 1989 utáni magyar felmentése nem kirívó kivétel a térség kommunizmus utáni történetében.

Nagy megtiszteltetés ért a Beszélő 1999. júniusi számában: Szakolczai Attila, az 1956-os Intézet munkatársa nyolc teljes oldalon keresztül foglalkozott közelmúltban megjelent könyvemmel, Szegény történelem címmel.

Az már a „visszhangértékelés” szempontjából közömbös körülmény, hogy a kritikus ezen nyolc oldalon egy fél sor pozitív megállapítást sem tesz; vagyis hosszan és kitartóan szapul engem és könyvemet.

B. I.
I.n.t.i.m. N.a.p.l.ó. B. e. t. é. t. 1.9.8.3.

dec. 31.

Lesz az idén szilveszter? N. J. azt mondja, igen. A., B., C., D. hezitálnak. Én: nem tudom. A. Gy. cikke a Népsz.-ban. Megcsókoltam W. C.-t. Fejfájás.

jan. 6.

Beléptem a pszichodrámacsoportba. H. kilépett.

jan. 9.

Álom: 1. Ettem két kiflit. Búr?

2. Írtam egy jó novellát. M. M., O. G., N. P., E. P. irigyel.

3. B. I. lett a Magyar Intézet igazgatója Rómában.

A Beszélő márciusi számában belém rúgtak.

Most szeretném odatartani a másik felemet is, mert a magyar sajtóban nem ez az első alkalom, s most már reagálnom kell.

Aki elolvassa az Egy találkozó két leírása című írást, s azon belül a 6. sz. hivatkozást, jól láthatja, hogy egyfajta lejárató-kirekesztő szándékon túl említésemnek abban a tálalásban semmiféle dramaturgiai funkciója nincs. (Lám Tóth Dezső sem emlékszik rá, hogy mellette szóltam volna: „Egyetlen felszólaló sem akadt...” Beszélő: 1999/3., 80. o., 2.

Kutyatulajdonos, sőt két – jóllehet kisméretű – kutya tulajdonosa vagyok, méghozzá, ahogy Sajó András mondja, a kutyájuk után nejlonzacskóval vonuló gazdik közül való. Vagyis „kanti értelemben morális lény”, aki mindazonáltal – Sajó úr szavával – „objektíve” a kutyások táborába tartozom, akik kutyatartása mögött „mindenféle elnyomorítottság, kényszerpálya, bunkóság felsorakozik”.

Szabó Miklós februárban megjelent írásának egyetlen gyenge pontja, hogy Pongrátz Gergelyt azonosítja a felkelők egészével. A forradalomban sokféle személyiség jutott kisebb-nagyobb vezető szerephez, és Pongrátz karaktere egyáltalán nem mondható tipikusnak. Ezt az ’56-osoktól való mai elszigeteltsége is bizonyítja.

Furcsa dolog: a retorika közel vihet minket a kis igazságokhoz, de egyben el is homályosíthatja a teljes valóságot. Miklósi Zoltán Fideszt elemző cikke a januári Beszélőben (Félévi bizonyítvány) tartalmaz egy különös állítást, miszerint a MIÉP-et valószínűleg hiba lenne szélsőségesnek nevezni csupán a Magyar Fórumban tett szélsőséges kijelentései alapján. Miklósi furfangos logikával jut erre a következtetésre: „A MIÉP gyakorlati politizálásából tökéletesen hiányzik minden szélsőséges-rendszerellenes mozgalom legjellegzetesebb vonása: az államellenesség.” (M.

A Beszélő 1999. januári számában megjelent Murányi Gábor – eredetileg az Európai Utasnak beküldött – polemikus írása, egy szerkesztői megjegyzés kíséretében. Ebben ez áll: „Az Európai Utas (…) szerkesztői úgy gondolták, nem tartoznak a nyilvánosságnak azzal, hogy az általuk közölt cikk tárgyi tévedéseit helyesbítsék.