A Beszélő augusztusi duplaszámában megjelent cikkével kapcsolatban megosztanám önnel Nagy Imrével kapcsolatos kételyeimet.

Nagy Imrét két okból szokták méltatni. Egyrészt az 1953–54 közötti időszak reformtörekvésének úttörőjeként, másrészt az 1956-os forradalom vezéralakjaként. Az előbbi korszakkal kapcsolatban olvastam Vas Zoltán valamelyik emlékiratában, hogy 1953 júniusában Moszkvában magyar kormányküldöttség járt, melynek összetételét előzőleg a szovjet illetékesek határozták meg.

Az áprilisi számban Kőszeg nagy ívű Tölgyessy-portréjában kétszer is idéz. Ez persze még nem ok arra, hogy a tisztelt olvasót is fárasszam, de talán ki tudom egészíteni azt a chartás képet, amelyet a ’94-es koalíciót elutasítók egyre sötétebbre satíroznak, mint minden baj okozóját. Pallag László óta persze tudjuk, hogy egy tanú nem tanú, de talán akadnak, akik az én verziómat is figyelembe veszik.

ROMA SAJTÓKÖZPONT BERNÁTH GÁBOR
Főszerkesztő Úrnak
1092 Budapest, Ferenc krt. 22. II/3.

Tisztelt Bernáth Gábor Úr!

A Roma Sajtóközpont kiadásában megjelent Porrajmos című kiadványotok az Országos Cigány Információs és Művelődési Központhoz is eljutott.

A könyv megjelentetését fontosnak tartjuk, de szeretnénk az alábbi észrevételünket, illetve nemtetszésünket figyelmedbe ajánlani, ugyanis a könyv címe a cigány nyelvet beszélők körében felháborodást váltott ki, mert jelentése: nemi kitárulkozás.

Tisztelt Szerkesztőség!

Folyóiratuk 2000. júniusi számában közölték J. Győri László írását, amelyben rólam minden alapot nélkülöző, súlyosan rágalmazó megállapításokat tett. Kérem, hogy lapjukban helyreigazításként adjanak helyt alábbi reagálásomnak.

1. Csaknem két évtizedes rádiós szakmai múlttal a hátam mögött, szerkesztő-riporterből lettem adófőszerkesztő, nem „szakszervezeti titkárból”, ahogy a szerző ezt durva csúsztatással sugallja – mintegy az előző rendszer szakértelmet nélkülöző párttitkárának karrierjére alludálva.

A tehetetlen düh kerülgetett, amikor kezembe vettem a Beszélő évek című kötetet. Az előzetes és kimerítő egyeztetések után az 1964 című év-esszémnek a Kádár János arculatváltásával foglalkozó részlete, a megkérdezésem és beleegyezésem nélkül végrehajtott húzások, valamint a slendrián beavatkozás következtében zavarossá és értelmezhetetlenné, nyelvtanilag is érthetetlenné vált.

Kenedi János Kis Állambiztonsági Olvasókönyv című művének ismertetése ürügyén Rév István terjengős írást közölt a Beszélő 1998/4. számában. Rév e cikkében a tényekre való különösebb tekintet nélkül anekdotázik, spekulál, illetve tudományoskodva bölcselkedik, majd így von le saját premisszáiból tetszetős következtetéseket. A spektrum széles. Rév jólértesülten hajigálódzik. Röpül a KB-határozat, röpül a Timothy Garton Ash, röpül a Biblia, röpül a nehéz kő.

A liberális kultúratámogatás látszólag paradox fogalom. Az államhatalom korlátozásának liberális eszméjéből az következne ugyanis, hogy az államnak ki kell vonulnia a kultúra területéről. A kultúra finanszírozása tehát nem az állam feladata.

Következésképpen a liberális állam nem támogatja, nem támogathatja a magaskultúrát. Jogosan mondhatja az állampolgár, hogy az ő adóforintjaiból ne támogasson az állam olyan kulturális produktumokat, amelyekből ő nem részesedik.

A lap márciusi számában azt írja Halász Tamás az Artus Színház Turul című előadásáról, hogy „Goda Gábor társulatvezető írta és rendezte a darabot”. Ez csak féligazság, a darabban elhangzó nem is csekély számú szöveget ugyanis én írtam, igaz, a színlapon Bán Zoltán néven szerepeltem. Az már persze tény, hogy a többszáz előadás jogdíjából egy vasat sem kaptam. De rég volt, tán igaz sem volt.

Kérem, hogy az alábbiakat tegyék közzé lapjukban, helyreigazítás gyanánt.

A Beszélő 2000. májusi számában Rádai Eszter Csúcs Lászlóval készített beszélgetését közölte. Az interjú egyik részletében Csúcs László engem a Kossuth adó főszerkesztő-helyettesének nevez, illetve az etikátlanság csúcsának tartja, hogy ezen nem létezett minőségemben a Nemzeti Bank elnökének tanácsadója voltam.

Tolsztoj kérdésével kapcsolatban nem árt néhány további kérdést tisztázni. Elsőként mindjárt adódik, vajon mi az ember értéke, ha a magaskultúra képviselője és mi, ha nem; és ha van bármelyiknek is értéke, akkor ki dönti el, hogy melyiknek van, illetve, hogy van-e egyáltalán. Enélkül ugye lehetetlen tisztázni, hogy méltó-e az állam általi támogatásra bármi is.