Skip to main content

Visszabeszélő


A múlt héten Hamburgban voltam; ott egy előfizetőnél a kezembe került lapjuk 1995. június 8-i száma. Ebben azonnal megütötte szememet Mink András és Zádori Zsolt írása; amely „húsomba vágott”. Annál is inkább, mert hasonló témájú olvasói levelem megjelent a Népszabadság április 11-i számában.

Természetesen egyetértek az idézett cikkben megjelentekkel. Szeretnék azonban néhány dolgot hozzátenni.



Nem a Greenpeace Brent Spar elleni akciójának helyességét vagy bölcsességét szeretném vizsgálni – elvileg lehetséges, hogy a szervezet ezúttal melléfogott. Az Ön cikkének egyes érveivel, előfeltételezéseivel és hangulatával kapcsolatban van néhány kérdésem.

1. Ön szerint: „Mivel nem tagadja senki, hogy a kiszolgált olajtermelő és -tároló berendezések elsüllyesztése szennyezi a tengereket (a kérdés pusztán az, hogy mennyire, és hogy mi ennek a módszernek az alternatívája), nem volt különösebb szükség erre külön felhívni a figyelmet.” A dinamit veszélyességét sem tagadja senki.



A Beszélő 1995. június 22-i számában „Szirénhangok” címmel megjelent írással kapcsolatban a következő észrevételeket kívánom tenni:

Zolnay János helyesen idézi álláspontomat, miszerint visszautasítottam a „kereszténydemokrata szirénhangokat” (22. oldal, második hasáb, harmadik bekezdés), de nem értem a két mondatból álló bekezdés egyik mondatát sem.

Mi a különbség a „nemzeti” és a nemzeti között? Ki véli azt, hogy e jelző egyik vagy másik változata illik rám? Miért értelmezi a szerző szavaimat az óvatosság jeleként?





Megdöbbenve olvastam a Beszélő ez év június 22-i számában, hogy ifj. Bibó Istvánt leváltották a Baár-Madas igazgatói posztjáról. Az indokolás, hogy többen kifogásolták az iskola liberális szellemét, sőt, hogy az igazgató ateistákat is megtűrt a tanári karban. És ami a legabszurdabb, hogy az SZDSZ utasítására szándékosan tette november 4-re a gólyabál időpontját.

Azok az egyházi méltóságok, akik most Bibó Istvántól meg akarnak szabadulni, bizonyára nem tudják, hogy a valaha volt Lónyay utcai református gimnázium a legliberálisabb szellemű iskola volt egész Budapesten.



A cikk néhány tévedését szeretném az ügy jelentőségére tekintettel pontosítani.

A Zsidó Helyreállítási Alap, melyet az 1946. évi XXV. tc.-kel hívott életre a magyar törvényhozás, nem „a világ zsidóságát megsegíteni célzó szervezet”, mint azt írták. Az Alap – valóban a Párizsi Békeszerződésben foglaltakkal összhangban –, de a magyarországi zsidó közösség reparációját szolgálta volna, s mindazon javak tartoztak volna körébe, melyek az örökös nélkül elhalt zsidók egykori tulajdonát képezték.



Meg kell jegyeznem, hogy a történelem „elmaszatolása” persze nem jó, de a dolgok „fekete-fehér”, „angyal-ördög”-szerű ábrázolása sem jó. Az ilyenfajta ábrázolást a kommunisták abbahagyták 1961-ben, mikor felfedezték, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van”, és ettől kezdve sok mindent „elmaszatoltak” ugyan – különösen az 1953 utáni történelemből –, ugyanakkor számos, inkább korábbi történelmi probléma megvitatását egyre inkább lehetővé tették. 1989 óta viszont nagyon sokan úgy képzelik, hogy bizonyos problémákat (pl.


Tisztelt Szerkesztőség!

Lapjuk április 13-i számában „A rendőri jelenlét és a testbeszakadtak” címmel megjelent cikkük néhány, a Pilis Securityt érintő megállapítására szeretnénk reflektálni.



A Híradó-háttér című cikk szerint május 12-én, azon a napon, amikor Betlen Jánossal közölték felmentését, az SZDSZ médiafelelőseként telefonon közöltem Horváth Ádámmal, hogy az SZDSZ nem fog beleszólni a tévéelnök döntésébe. Ha valóban így történt volna, azt akár kéretlen megerősítésként is lehetne értelmezni. Valójában május 12-én személyesen találkoztam Horváth Ádámmal, hogy tájékoztassam a rádió-televízió törvény tervezetének legújabb változásairól. Amikor a találkozónkat megbeszéltük, fel sem merült, hogy a Híradó főszerkesztőjének személyéről is szó eshet majd.


A Beszélő című hetilap 1995. március 30-i számában Zolnay János tollából cikk jelent meg Berlusconi a megyeházán címmel. A cikk ügyfelem, Horváth István dabasi polgármester (Dabas, Zlinszky köz 2.) személyét érintő valótlan megállapításokat, illetőleg következtetéseket tartalmaz.

1. Nem felel meg a valóságnak, hogy Horváth István ősszel úgymond „megóvta” volna városát a művelődési tárca nyolcvanmilliós céltámogatásától. A kijelentés minden alapot nélkülöz.



A Beszélő április 27-i számában cikk jelent meg kerületünk önkényes lakásfoglalókkal kapcsolatos gondjairól. Számomra igen meglepő volt a cikk stílusa és az, hogy a riporter milyen mértékben rugaszkodott el a valóságtól. Idézőjelbe tette és a számba adta saját megállapításait.

Fél füllel hallott információit valóságnak fogadta el. Megállapításaival kapcsolatban az alábbiakat kívánom leszögezni:

Kerületünkben több éve életveszélyesnek nyilvánított házak lebontását akartuk lehetővé tenni, mikor a lakóknak fokozatosan lakást biztosítottunk.




Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon