Hetek óta két téma uralja az amerikai politikai életet, beleértve az elnökválasztási küzdelmet is: Irak és a 2001. szeptember 11-ei terroristatámadásokat vizsgáló független bizottság munkája. A tévéhíradók szinte másról sem szólnak, egyes csatornák élőben közvetítik a bizottsági meghallgatásokat és az iraki megszálló erők napi sajtótájékoztatóit, majd szakértők és kommentátorok hada értelmezi a hallottakat.
A terrorizmus első politikai sikere: az al-Kaida megnyerte a spanyol szocialisták számára a parlamenti választásokat.
Medgyessy Péter a parlamentben február 16-án elmondott országértékelő beszédében három meglepő ötlettel állt elő: a parlamenti pártok induljanak közös listán az európai parlamenti választásokon; csökkentsék a parlament létszámát; a köztársasági elnököt válassza közvetlenül a nép. Később, Boross Péterrel tárgyalva, felvetette egy Gazdasági és Szociális Tanács létrehozását, amely egy kvázi felsőház lenne, és a kormányra nézve kötelező döntéseket hozhatna.
Régi vita tárgya, hogy a helyes cselekedet mögött megbúvó motiváció milyen mértékben befolyásolja a tett erkölcsi értékét. Annak, akit éppen az éhhaláltól mentett meg egy gazdag ember adománya, valószínűleg édes mindegy, hogy a gazdag ember belső meggyőződésből adakozott-e, vagy azért, hogy bekerülhessen a híradóba. Az erkölcs mibenlétének elemzésekor azonban ez megkerülhetetlen kérdés. M. Giorgo Richárd kétséget kizáróan helyesen cselekedett, amikor a Tilos Rádió előtti tüntetésen tanúsított viselkedéséért elszégyellte magát, és nyilvánosan bocsánatot kért.
Kétségtelen, tenni kellene valamit annak érdekében, hogy az alpári uszításnak, az ordas hazugságoknak és az aljas rágalmaknak ne legyen hitelük. De mit lehet tenni? Ebben fölöttébb bizonytalan mindenki. Ennek a bizonytalanságnak az az oka, hogy a tények, legyenek bármily nyilvánvalók, hatástalannak tűnnek. Bírság, bíróság, „adminisztratív eszközök” úgyszintén. Mit lehet tenni azzal a közeggel, amelyben a hazugság és rágalmazás becsület és dicsőség dolga, s amelyben a hitelességet erősíti mindaz, aminek a tárgyi valóság szerint hitelvesztéshez kellene vezetnie? Attól tartok, semmit.
Elmúlt az év vége, a nagy számvetések és fogadkozások ideje. Az idei év pedig elhozhatja az igazság pillanatát, Magyarország végre elfoglalja méltó helyét az egyesülő Európában. Lezárul tehát a rendszerváltás folyamata. Sokakat talán megörvendeztet, másokat inkább elborzaszt, hogy 2004. május 1-jén a Magyar Köztársaság miniszterelnökét Medgyessy Péternek fogják hívni, s vezetésével az MSZMP egykori nómenklatúrájának tisztes része bevonul Brüsszelbe, de a történelem nem ízlés dolga. Aki azt a napot megéli, elmondhatja, hogy valóban egy történelmi fordulat tanújává lett.
Az idei év fejcserével kezdődött. A miniszterelnök január 7-én leváltotta a pénzügyminiszter László Csabát, amikor kiderült a minden várakozást alulmúló államháztartási adat, a GDP 5,8 százalékára, azaz több mint ezermilliárd forintra rúgó tavalyi hiány. Medgyessy Péter szerint a kormány hitelessége forgott kockán, hiszen a pénzügyminisztériumiak még karácsony előtt is 5,2 százalékos hiányt jeleztek előre.
A menesztés, ha úgy tetszik, igazságtalan volt, hiszen a hiányért nem csak, sőt nem is elsősorban a pénzügyminiszter volt felelős.
Magyarország kormánya politikailag megbukott. A gazdasági helyzet folyamatos romlása egyre szigorúbb költségvetési stabilizációs intézkedéseket tesz szükségessé. A forint gyengülése miatt az elmúlt évben nem csökkent, hanem nőtt a GDP-arányos államadósság, annak ellenére, hogy a magánnyugdíjpénztári megtakarítások államosítását követően a kormány névleges államadósság-csökkentést hajtott végre. A Nemzetközi Valutaalappal és az Európai Unióval kötött finanszírozási szerződés 2010-es felmondása után kevesebb, mint másfél évvel a kormány ismét hozzájuk fordult segítségért, hogy a bizonytalan világgazdasági helyzetben biztosítsák az ország számára nélkülözhetetlen forrásokat.
A politikai krízis közelebb van, mint azt korábban bárki gondolta. Az Orbán-kormány másfél éves gazdaságpolitikája lényegében megbukott, kétharmados többsége ellenére bizonyos értelemben legitimitása is megrendült, de egyelőre semmiféle olyan politikai alternatívája nincs, amelyről el lehetne képzelni, hogy megvalósítható, hiteles programot kínál, és annak helyességéről meg is tudná győzni a választókat. Nem azért, mintha ne lenne a politikai elitben kompetens pénzügyi válságmenedzselő potenciál, de ez az elit immár egy évtizede foglya egy irracionális spirálnak.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 34 hét
9 év 7 hét
9 év 11 hét
9 év 11 hét
9 év 12 hét
9 év 13 hét
9 év 13 hét
9 év 15 hét
9 év 15 hét
9 év 16 hét