Kedves feszült és közömbös olvasó, Ön hamarosan felszabadult lesz, és röhögni fog. A Lakitelek Alapítvány példátlan akcióra készül, mégpedig Lezsák Sándornak, az alapítvány elnökének pénteki nyilatkozata szerint elsősorban az Ön kedélyállapotának feljavítása céljából.
Ha emelik az árakat, emeljék a béreket is!
Aki megmondja a véleményét, veheti a munkakönyvét. Hogy képzelik ezt? Ilyen a Kádár alatt sem volt!
Miért nem magyar vagonokat rendel a MÁV? Azért, mert a spanyol import valamivel olcsóbb, menjen tönkre a magyar vagongyártás?
A levegőhöz, a vízhez nincs mindenkinek egyformán joga? És a gyárakhoz? Nem együtt hoztunk létre mindent?
Meddig tűri ezt az ellenzék?
Új, igen reprezentatív küllemű, kihívóan a patinás Spiegelt formázó hetilaptársunk, amely első, beköszöntő száma szerint igényes, értelmiségi közönségnek készül, s egyenlő távolságot kíván tartani minden politikai párttól, második számában mindjárt tesz egy kedves gesztust jóval szerényebb kiállítású – hogy ne mondjam, szegényebb –, ám nagy múltú Beszélőnknek, s úgy szőrmentén az egész kedves demokratikus ellenzéknek. (Nincs ezzel egyedül a sajtópiacon.) Archív interjút közöl az immár halott Aczél Györggyel, melyet bizonyos Simon János szociológus 1991. márc.
Néhány hete (Beszélő, 1992/12.) terjedelmes cikket szenteltünk a céltámogatási rendszer anomáliáinak. Ebből kiderült, hogy a céltámogatás a központi költségvetés normatív hozzájárulása a települési önkormányzatok infrastrukturális (vezetékes ivóvízellátás, szenyvízelvezetés, iskolaépítés stb.) beruházásaihoz. A cikkben szóvá tettük, hogy a valóságtól elrugaszkodó, merev, bürokratikus előírások számos önkormányzatot fosztanak meg a céltámogatás lehetőségétől, és azt is megemlítettük, hogy többnyire a kompetenciahiánnyal és egyéb nehézségekkel küszködő kistelepülések húzzák a rövidebbet.
Ismét „elközelgetett a kovásztalan kenyerek ünnepe, mely húsvétnak mondatik”. Megtámasztom még egyszer „a nagy vacsorálóhely” ajtófélfáját. Utoljára ülnek így együtt, egy asztalnál a tanítványok és a Mester. Ezután legfeljebb már csak foszladozó festővásznak elfakult bús férfiportréit mustrálhatjuk – ki is volt köztük Péter, János, Júdás? Akármelyik is lehetett volna. Olyan egyformák. Az asztalon a bujdosás emlékei, a keserű füvek, a hirtelen sütött áldozati bárány, bor, kovásztalan kenyér s a tál a bemártott falatnak.
S az apostolok?
A varangyok általában nem tetszenek az embereknek, viszont tetszenek egymásnak. Különösen márciusban. Ilyenkor szerelemre vágynak, s párzani mennek a vízpartra. Útjukat széles betoncsík keresztezi, a betoncsíkon autók rohangálnak, s kitapossák a varas békát hazánk élővilágából.
Nem mindenhol van ez így. Van, ahol a forgalmas autópályák alá békajáratokat építenek, amerre a szokásaiban megcsökött békasereglet átvonul. Nekünk ilyen öko-extrákra nem futja. Örülünk, ha jut egy kis beton és egy kis szúnyogirtó azok ellen, akiket a kivasalt békák már nem tudtak elfogyasztani.
Kedden a parlament olyan határozatot hozott az 1977-es magyar–csehszlovák vízlépcsőügyi szerződésről, hogy a magyar kormánynak április 30-áig fel kell mondania a szerződést, ha a cseh–szlovák kormány nem állítja le a szerződéssel ellentétes munkálatokat.
Az április 30-i terminust egy MDF-es környezetvédelmi bizottsági tag, Zsebők Lajos javasolta a kormány által előterjesztett „ésszerű időn belül” kitétel helyett.
Dr. Surján László népjóléti miniszter, kereszténydemokrata pártelnöktől arról értesülhettünk, hogy azok az országok, amelyek a szociálpolitikai szolgáltatásokat magas szintre emelték, a munkaerkölcs új, rohamos visszaesésével találkoztak. Ez késztette politikaváltásra végül is mostanában Svédországot.
Azóta tervezzük itt, a Beszélőben, hogy egyszer írunk a nacionalizmus cseléről, mióta megszületett a Vatra. Egyszer nekiveselkedünk, ígértük magunknak, s összevetjük a Vatra, meg – mondjuk – Csurka István szövegeit, bebizonyítjuk kétséget kizáróan a kettő közötti mélységes rokonságot. Ami Csurkának és elvbarátainak a nemzetidegen liberális (újabban szerzőink már nem ilyen szemérmesek), az a Vatrának a magyar. Ártalom.
Kedd délután a parlamentben úgy tűnt, megtörténik, ami csodával határos módon eddig nem történt meg: akár a boldog békeidőkben, verekedés tör ki a honatyák között.
Palotás János név szerinti szavazást kért arról, maximálható-e a nyugdíjak százalékos emelésekor kifizethető nyugdíjtöbblet. A VOSZ elnöke úgy vélte, a magas jövedelmek alkotmányellenes diszkriminációja az, ha csupán a kisnyugdíjasok részesülhetnek 13 százalékos nyugdíjemelésben, 18 ezer forint feletti nyugdíjat élvezőknek ellenben meg kell elégedniük 2000 forinttal, akkor is, ha százalékosan 5000 járna nekik.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét
8 év 49 hét