Skip to main content

Kultúra

Hajdu István: Oldottan, visszakézből


A két háború közötti magyar művészi fényképezés egyik szellemi és technikai specialitása – mondhatnánk úgy is, leleménye – volt a lágyító előtétlencse használata, mellyel a valóság puhábbá, oldottabbá, a szó szoros értelmében lágyabbá vált, mint amilyen volt vagy lehetett; révén nem a kép változott meg, hanem a róla alkotott-alkotható vélemény: a reflexió, az interpretáció érvénye komolyodott, merevedett meg (a lágyság látszatával szemben) anélkül, hogy be kellett volna avatkozni a látványba annak leképezése előtt vagy után, már a megrögzített állapotba mint új valóságba.

Bori Erzsébet: „Számadás a talentumról”

Könyvek négyszemközt


A hatvanas évek második felében új tantárgyat vezettek be a gimnáziumban. Filmesztétika volt a neve, és új csapást mért a szavalókórus terhe alól épp csak megszabadult magyartanárokra, akik a dobozba vetették minden reményüket. Mert ugyanebben az időben élt, sőt virágzott az Iskolatelevízió című adás, melyben többször is lejátszották a kötelező filmeket, majd hozzáértők elemezték, mit láttunk, egyáltalán, hogyan kell filmet nézni.

Bán Zoltán András: Egy süllyedő szigetről

Könyvek négyszemközt


Sokak szerint a történetmondás a dernier cri. A „szöveggyártás” teoretikusai és művelői egyként fáradni látszanak, és mintha mindenki azon lenne, hogy érzékletesen előadjon egy épkézláb történetet. De míg a „szöveggyártásra” kevésbé, erre bizony születni kell. Minden jel arra utal, hogy a Bácskából néhány éve ideszármazott Majoros Sándor született történetmondó, vérbeli epikus. Történeteit nem kreálja vagy keresi, de magában hordozza, együtt él velük. Így aztán művészetében nincs semmi „csinált” elem, nem megerőszakolni, de megérteni, feltárni és közvetíteni kívánja saját anyagát.

Tar Sándor: A mi utcánk

17. Egy akácfáról


Harap Sanyi egy este azt találta ki, hogy a kis Zeke Zoli tulajdonképpen az ő fia. Mert két akácfa van az utcánkban, az egyik a boltnál, a másik mindjárt a Misi presszó mellett, ez az, amelyiknél mindenfélét kitalálnak az emberek. Épp ennél állt, mikor hirtelen eszébe jutott a dolog. Harap Sanyinak felesége van, hat fiúgyermeke, a hetedikkel terhes az asszony, igaz, lányt várnak, de ha fiú lesz, az még jobb, mert már az is nagy szám, hogy hat fia van valakinek, de hogy hét, olyan tán még az országban sincs. És ha nyolc? Na?

Bikácsy Gergely: Isten veled, vadnyugat


Idén nyáron is vetítik, legalább egy magyar moziban a megunhatatlan Hét mesterlövészt. A filmtörténet egyik leghíresebb westernje, a műfaj „remeke” újrafeldolgozás: a mintául szolgáló eredeti film Kurosawa A hét szamuráj című remekműve, minden idők egyik legnagyszerűbb alkotása. Az amerikai változatot John Sturges rendezte, a kiváló mesterember.

Kálmán C. György: A tudós költő viccelődik

Könyvek négyszemközt


Hogy Umberto Eco doctus, azt régóta tudjuk; hogy poéta is, csak később derült ki.

Pedig gyanakodhattunk volna. A magyar olvasó is könnyen hozzáférhetett annak idején A nyitott mű című kötetben közreadott káprázatos giccs- és népszerű irodalomról szóló elemzésekhez, amelyből kiviláglott, hogy az elvont jelentéselméleti kérdésekkel (is) foglalkozó tudósnál nem esik messze egymástól a higgadt analízis és a metsző gúny, a sápatagnak tetsző teória és a szövegek érzékletes, már-már érzéki boncolgatása.


[Idézet]


„A szemeteskonténer mögül hatalmas rózsaszín disznó ugratott elő, homlokán lángoló komszomoljelvénnyel. Az öreg Moszin ült a hátán, tarkójába valaki villát döfött. Moszin egyik kezében rothadt narancsot, másikban egy sózott heringet tartott. Iszonyatos sebességgel vágtatott, miközben ezt üvöltötte:

– Előre!

Belevágta a narancsot a kirakatablakba, az üveg fülsiketítő robajjal betört. Az így támadt résen már nyomakodtak is befelé a nyugdíjasok, levegő után kapkodva.”






Kiss Ilona: „Mi már olvasó nélküli írónak születtünk”

Zufar Garejevvel beszélget Kiss Ilona


„A nap meg csak perzselt és perzselt.

Az öregemberek és az öregasszonyok szájából lassan csorogtak elő a megkeseredett epék, zöldesszínű rothadó májak Isten világába; véres belek kanyarogtak, bennük megemésztetlen hagyma meg répamaradék, egy-egy darab hús összekeveredve nyers bőrdarabokkal, kisebb-nagyobb csontokkal. Hatalmas, nyirkos patkány dugta ki keskeny pofáját, és nyalogatni kezdte az öreg Majszkij arcát.


Tar Sándor: A mi utcánk

16. Harap Sanyi


Bajos dolog, ha az ember fel akarja magát akasztani, és előbb kötelet, később pedig alkalmatos kampót nem talál, de Harap Sanyi iparosember, ilyen dolgokon nem szokott fennakadni. Nem akarja ő felakasztani magát, de soha nem lehet tudni, és akkor jó, ha minden kéznél van, Doroginé Mancika is hogy járt: ráfeküdt a sínre, itt az utca végén, a vonat meg már rég elment. Ezen aztán nevetett mindenki sokáig. Most ráért, gondolta, utánanéz a dolognak, őrajta ne nevessenek.

Hajdu István: Kör-út

Csiky Tibor életmű-kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában


Az ember előbb-utóbb valamibe úgyis beleöregszik. Vagy egy stallumba, vagy valami szerepbe, vagy a saját korába, vagy csak önmagába. (Vagy egyszerre mindbe és mindenbe.)

Én például egy nem különösebben ritka, nem is finoman arisztokratikus és a legkevésbé sem főszerepbe öregedtem bele a leghamarabb: az emlékezőébe.


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon