Lassan már röstellkedem, hogy felvágósnak látszom, és eljátszom dr. Del Medicót – de mit csináljak, ha zavarnak a tárgyi hibák? A Garton Ash-interjúval kapcsolatos levelemmel ellentétben, amelynek közzétételét kifejezetten szeretném, ezt a mostanit önökre bízom, és talán elég, ha az érintetteknek megmutatják.
Kedves Beck Tibor és Germuska Pál, akik az 1963-as év eseménynaptárát összeállították! Belegondoltak-e abba, hogy ha 1963.
Olvastam cikkedet (Beszélő, 1997. január), amely Király István kísértetének visszatérése miatt aggódik – joggal. Mondandód igazolására Lőrinszky Ildikónak Flaubert és Don Quijote közös vonásait kutató írásából is idézel egy mondatot anélkül, hogy jeleznéd, mit is kifogásolsz benne. Minthogy a tanulmány témája érdekel, szerzőjét pedig ismerem, s tudom róla, hogy határozottan szemben áll az általad ostorozott szemléletmóddal, elolvastam a szóban forgó cikket.
A Beszélő decemberi számában „Margócsysmus in der Literaturkritik: ästetisch usw.” című röffenetében azt írja a drága (ám kitűnőnek aligha nevezhető) Kák(án is csomót vizslató)a(jjaj!)y Aranyos, hogy a kortárs magyar irodalomkritika pimf, ultraimmanentista umbulda. (Puff neki.)
A szakállas mademoiselle egy (a kritika kritikájaként megírt, az Esterházy, Forgács Zsuzsa (!), Margócsy szövegvonalat követő, néhány ponton figyelmet érdemlő, ám többnyire hajmeresztően inkonzisztens) elemzésben (?) vad mozdulattal rántja le a leplet a meztelen igazságról.
Dr. Gyekiczki Andrással, a Belügyminisztérium kabinetfőnökével személyesebb kapcsolatom úgy kezdődött, hogy e helyütt a decemberi számban jót vitatkoztunk, amelyért utólagos köszönet a Beszélőnek.
Poszthumanista alapvetések
Ez év februárjában nagy megtiszteltetés ért: a Beszélő újonnan megjelent számában és a Merlin Színházban egy ún. Élő Beszélő, azaz egy beszélgetés keretében bemutattattam. Úgy is mint az 1989 utáni nemzedék egyik képviselője, és úgy is mint konzervatív gondolkodású fiatalember. A szokatlan izgalmak – hiába no, így szokott ez lenni – ezzel korántsem értek véget. Március 3-án reggel, kinyitva a Népszavát, egy egészen új érzés kerített hatalmába: definiáltattam.
A legendák a jelek szerint annál makacsabbul élnek, minél kevésbé igazak. Még olyan komoly ember is áldozatul esik, mint Timothy Garton Ash történész-esszéíró, aki ezt mondta Bozóki Andrásnak (Beszélő, 1997. április, 7. oldal):
„A lengyel exkommunisták többek között azért kerülhettek újra hatalomra, mert a Mazowiecki-kormány nem kívánta vizsgálni a múltat, »vastag vonallal« kívánta elvágni egymástól a múltat és a jelent; az új demokrácia semmilyen kísérletet nem tett a kommunista múlt feltárására.
Hozzászólás Heller Ágnes cikkéhez
Heller Ágnes rendkívül szellemes írást tett közzé a Beszélő áprilisi számában (Vita az erkölcsről és a dogmákról, avagy hogyan kell a sorok között olvasni). Első olvasásra cikkét mi is nagyon élvezetesnek találtuk. Mikor azonban jobban belegondoltunk abba, amit írt, egyre kényelmetlenebbül éreztük magunkat.
Nem akarok TGM-nek a cikkemre vonatkozó megjegyzéseivel vitatkozni. Tegyük fel, hogy igaza van. Csak azért írok, mert létezésemet is kétségbe vonta. Ezúton közlöm: nem álnév vagyok, hanem húsvér ember. Lajos Sándor a polgári nevem, még egyetemre járok és a jövőben szeretnék irodalomról, színházról írni ahol és ameddig hagyják. Nem kívánok viszont részt venni a bizonyára nagyon kellemes társasjátékban: a kifinomult semmitmondásban, amelynek TGM nagymestere. Nem haragszom senkire.
Tisztelt Szerkesztőség!
Októberi számuk „Visszabeszélő” rovatában Tamás Gáspár Miklós bocsánatot kér Kenedi Jánostól, amiért azt állította, hogy, egyebek között, Kenedi kivételezett kutató.
Nem értem, miért kér bocsánatot Tamás Gáspár Miklós, és azt sem értem, miért cáfolja Kenedi ugyanabban a számban azt, amit Tamás állít.
Nem értem Kenedit, hiszen éppen ő gratulált nekem nemrégiben telefonon, amiért lankadatlan kitartással viszem tovább azt az immár több mint öt éve folyó pert, amelynek lényege az, hogy a Belügyminisztérium az összes, rólam tárolt anyagot nem
Thürmer Gyula, a Munkáspárt KB elnöke növeli befolyását. Miután tárgyalt a magyar egyetemisták és főiskolások képviselőivel (who wouldn’t be seen with Szadesz and Fidesz types dead in a ditch), és meghatározta a komprádor burzsoázia elleni harc menetrendjét (ad vocem „forró ősz”), odanyilatkozott, hogy parlament ide vagy oda, Kádár János mégiscsak nagyobb ember volt Nagy Imrénél. („Emlékszel Rá?” Emléxek.) A Munkáspárt vonalához híven dr.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
5 év 7 hét
7 év 32 hét
7 év 36 hét
7 év 36 hét
7 év 37 hét
7 év 38 hét
7 év 38 hét
7 év 40 hét
7 év 40 hét
7 év 41 hét