Az 1998-as választások után számos befolyásos szabad demokrata a párthoz csatlakozott tollforgatókat tette – részben vagy túlnyomórészt – felelőssé a lesújtó vereségért. Engem gyakran ért ilyen vád, az utóbbi időben már olyankor is, amikor pártkörökben bíráltam a vezetést, így hát el kell tűnődnöm azon, hogy összeegyeztethető-e valamely értelmiségi személy erkölcsi és intellektuális felelősségérzete a párttagságból fakadó kötelezettségekkel.
Az 1988-as színházi évad érdekesebb bemutatói között Nánay István megemlíti A kihallgatás című darab bemutatóját. Ez szép tőle. Nem szoktam meg, baráti orgánumoktól sem, hogy írásaimról megemlékezzenek. A Magyar Kánon Tervezőiroda koncepciójába megtisztelő módon nem férek bele.
Nánay viszont írt néhány sort A kihallgatásról. Igaz: nem nagyon tetszett neki a darab, de ezt rendjén valónak találom.
Napestig hallgatja Mózes, hogyan lázong a népe,
mert a pusztában nincs víz, és húst sehol se kap.
A szolgaság földjén legalább hala volt ebédre,
és uborka, csalamádé, dinnye és tarkabab.
Volt elég póréhagyma, fokhagyma, vöröshagyma,
húsos fazekak mellett szidták Egyiptomot.
Most pedig őt gyalázzák, mert nincs más, csak a manna,
mely lezuhog az égből, mihelyt szemük kopog.
A pusztában bizony sokba kerül a szabadság,
s fizetni kell a számlát éhínség idején.
Feltörik, lisztté zúzzák az olajos, gyantás mannát,
és felro
„Utoljáva Gvósz uvalkodásakov éveztem ilyen szavul magam” – raccsolta barátom a telefonba. Már régóta figyelem, milyen szívesen használnak raccsoló emberek raccsolható szavakat. „Micsoda különbség!” – válaszoltam. „Pvo vagy kontva?” Ez ám a fogas kérdés.
Grósz idején nem volt demokratikus intézményrendszer, viszont szívvidító várakozások töltöttek be valamennyiünket. Éreztük már zsigeri bizonyossággal, hogy a pártállam hamarosan összeomlik, csak azt nem tudtuk biztosan, hogy mikor és milyen áldozatok árán.
Nagyszabású tanulmányában („Hatvannyolc”, Symposion, 1998. május–augusztus) Végel László a kelet-közép-európai történelem zsákutcáinak enciklopédiájával kedveskedik nekünk. Nem vállalkozom arra, hogy összegezzem írásának legfontosabb megállapításait, mert megfigyelései és gondolatai olyannyira tömények és szétágazók, hogy ha valamennyinek nyomába erednék, akkor könyvvé kerekednének fejtegetéseim. Ezt a könyvet azonban nem nekem kell megírnom, hanem a tanulmány szerzőjének.
Némely szavak használatát szerfölött megnehezíti, hogy értelmezésük nem támaszkodhat közmegegyezésre. Bizonyos mértékig ez minden fogalommal így van. Az emberek a legkülönfélébb természeti tárgyakat vagy műalkotásokat találhatják szépnek, és a szabadságról is igen eltérő elképzeléseik lehetnek. De a szépségnek minden esetben köze van valamiféle érzéki örömhöz, mely a tetszésből fakad.
1
A hekusok megostromolták
pár tömbnyire Allen
lakásától az épületet, hol
már kilenc éve laktak
a házfoglalók: csupa kedves
munkanélküli művész
és mesterember. Előző
este még náluk jártunk,
s ők örvendő tisztelettel
vezették körbe a költőt
csomagok halmai közt
a ház négy emeletén át
a tetőre, műveket és
gyermekeket mutogatva,
s rendőrök állásait.
Vakogó helikopterekre
ébredtünk.
Az egyik nagyalakú, gyűrött és tépett spirálfüzetben – ilyenekbe körmölöm gyerekkorom óta a verseimet – 1961. január 1-i bejegyzéssel a következő cím nélküli négysoros költeményre bukkanok:
A rab foga éjjel csikordul, ó év az új évbe fordul,
álmaim trepnijén járnak az őrök ideges-zordul,
ajtómat megrugdossák, a vágyakat összefossák,
falaimon petéznek nagypocakú poloskák.
Négy rabságban töltött szilveszter után ilyen érzésekkel érkeztem el egy szabad élettel kecsegtető új év küszöbéig.
Hadd használjam a jó öreg Hegelt úgy, ahogy kezdő táncos a kályhát: kalandos bakugrásaimat tőle indítom el, hogy legalább a kezdet pillanatában biztonságban érezhessem magam. Ha a fejlődés motorja a Rossz, és az emberiség csak mérhetetlen szenvedések árán teremtheti meg a boldogulásához szükséges bőséget és szabadságot, akkor éppolyan provinciális és romantikus figura az, aki nemet mond a globalizációra, mint aki annak idején az ipari forradalmat utasította el, gépromboló módon, vagy rokokó pásztoridilleket vonultatva fel ellene.
Nem bölcsültem meg
öregkoromra
hogy gyorsan megbocsássam
amit lassan megértek.
Széptani szempontból
nem érdekel hogy
milyen varázsos
ábrákba rendeződik
érdekek mozgó
mágneses terében
hazugságok
vasreszeléke.
Barátaim
úgy néznek rám mint
szájkosár nélküli
farkaskutyára.
Ezért rossz kedvemben
fontolgatom már
ne hagyjam-e jóvá
ami erősebb nálam?
Ne kössek-e mégis
nagy gyalázat nélkül
kis különbékéket
e kurta időre?
Dorfmar
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 46 hét
9 év 19 hét
9 év 23 hét
9 év 23 hét
9 év 25 hét
9 év 25 hét
9 év 25 hét
9 év 27 hét
9 év 28 hét
9 év 28 hét