Egy kiemelkedő tudású elméleti jogász: Ádám Antal
A madáchi fordulatokban gazdag életút 1989. november 23-i jelenete után akár azt is mondhatná Ádám: „mindegy, bármi hitvány / Volt eszmém, akkor mégis lelkesített, / Emelt…” Mármint a pécsi egyetem államjogi tanszékére, onnan pedig – a már említett napon – az MSZP jelöltjeként alkotmánybírói székbe.
A szakmai körökben ismert jogtudós a nagy nyilvánosság előtt csak ezután fog bemutatkozni.
Ravasz: Marxnak az volt a véleménye George-ról, hogy ő a kapitalizmus utolsó védbástyája, mert úgy próbálja megreformálni a kapitalizmust, hogy az a tömegek számára elfogadhatóvá váljon. Ebben a kritikában van némi igazság, csak azt nem tudom, hogy mennyire tekinthető kritikának. Mai szemmel inkább dicséretnek tűnik.
Beszélő: Henry George ebben a században a nyugati országokban sem gyakorolt igazán nagy hatást.
A magyar nagyvárosokban az aládúcolt ingatlankezelő vállalatok gyámságától roskadozó, málló vakolatú bérházak, elslumosodott hajdani munkáskolóniák, lovassági kaszárnyákból, megüresedett vágóhidakból, raktárépületekből kialakított, egykori munkatáborok barakkjaiból létesített nyomortelepek környékén időről időre újabb és újabb vedlett ruhájú, valószínűtlenül sovány, izgatottan hadonászó embercsoportok tűnnek fel. Az ott élők nem értik, honnan a kétségbeesett agresszivitás, amellyel letörnek minden lakatot, felfeszítenek minden zárat, és birtokba vesznek minden lakható négyzetmétert.
Mikor én felismertem, hogy Ceausescuval itt nincs minden rendben, akkora 13. osztályba jártam a szakközépiskolába, s sajnáltam, a lelkem melyén, hogy milyen kár, hogy én nem vagyok román, most nekem nem lennének ilyen problémáim. A szakközép után a marosvásárhelyi villamossági vállalatnál dolgoztam mint villanyszerelő, és akkor jött Király úrnak az első jelentése a Szabad Európában és ahogy ezt meghallottam, rá két-három napra elmentem hozzá. Az egész beszélgetésünk nem volt sok, mert ott volt egy Puskás nevű professzor nála, de elmondtam, hogy én miket akarok.
Remények és szorongások
A Beszélő száguldó riporterei december 28-án kora reggel egy rozzant Ladával, melynek csomagtartója a Menedékbizottság segélyküldeményével volt tele, Nagylaknál maguk is átlépték a román–magyar határt. A hivatalos tájékoztatásban megígért konvojszervezésnek és katonai biztosításnak híre-hamva sem volt, a nyájasan mosolygó román határőrök minden körülményeskedés nélkül, egy intéssel bebocsátottak minket a meglehetősen üres országútra.
Ha valaki nekem október 23-án reggel, mikor fölültem a HÉV-re és bementem a Finommechanikai Vállalathoz, azt mondja, hogy este 10 órakor géppisztoly lesz a kezemben, akkor biztos, hogy szemen köpöm és azt mondom, hogy provokátor. Egyáltalán nem gondoltam ilyesmire, annak ellenére, hogy nem vitás, volt valami a levegőben október 6-tól, a Rajk rehabilitációs temetésétől kezdve. Én párttag voltam. Ma is megvan a párttagsági könyvem, amibe még az ’56 októberi bélyeg is be van ragasztva. Ez nem azt jelenti természetesen, hogy mindenben egyetértettem a párttal.
Amikor a 80-as évek végén közelebbi ismeretségbe kerültünk egymással, majd a hetilap Beszélőben munkatársak lettünk, mindenki Janónak hívta, aki korábban is ismerte már. Nem túl meglepő, hogy Janónak szólítanak valakit, akinek János a keresztneve. Az embernek mégis az volt a benyomása: ezt a becéző változatot kifejezetten ő ihlette, miatta találták ki, annyira illett rá, annyira elképzelhetetlen lett volna bármi más helyette.
Ha elmentünk volna március 27-én a Köztemetőbe, amikor szegény barátunk porai végre régi társai mellett kapnak helyet az ’56-osok között, nem lenne Beszélő ezen a héten. Lapzárta, méghozzá olyan, hogy az egész lapot az utolsó percben kell megcsinálni. A korszakos választás eseményei fütyülnek a mi lapzártánkra, a szedések javítása közben még hallgatjuk a rádiót, és toldozgatjuk cikkeinket. Szegény barátunk, nem tudta kivárni ezt. Túl sok vereséget kellett elviselnie. Hamisítatlan magyar, közép-európai bukást.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 6 hét
9 év 31 hét
9 év 35 hét
9 év 35 hét
9 év 36 hét
9 év 37 hét
9 év 37 hét
9 év 39 hét
9 év 39 hét
9 év 40 hét