Dr. Fáyval szemben az a véleményem, hogy a magyar tudomány valódi problémáit nem a politikában kell elsősorban keresnünk. Az Akadémiát és intézethálózatát valóban súlyos gondok, feszültségek jellemzik. Ezek gyökerei az elmúlt negyven évbe nyúlnak vissza.

Elválasztani, ami összetartozik


A magyar kutatás és fejlesztés intézményrendszere szovjet mintára jött létre az ötvenes években (miként a magyar közélet és a gazdaság többi intézménye), az akkori autark, racionalizáló és centralizáló politikának megfelelően.

Azt azonban meg kell hagyni, hogy a ház kiválasztásában még szerencse vezérelte: amíg a szomszédos épületeket porig bombáztak, az övé csak egy kis légnyomást kapott, s a hideg elől bekvártélyozódott román katonáknak is csupán annyi nyoma maradt, amit a lovak patkója hagyott a parkettában. Ezt azonban a nagymama még ’46 közepén kicseréltette, ezért meglehetősen igazságtalannak érezte a verdiktet, amikor a házat 1952-ben „tatarozási kötelezettség elhanyagolása” címén államosították.

Divatba jöttek a börtönök. A májusi fogolyzendülés után egymásnak adták a kilincset az újságírók a büntetés-végrehajtási intézetekben. A közkegyelemre készülve képviselők látogattak el Vácra és Márianosztrára. Lapunk munkatársai a Gyűjtőfogházat keresték fel, hogy lássák az utolsó politikai foglyokat, akik az amnesztia után sem fognak szabadulni, lévén kémek vagy visszaesők.



Valahányszor hivatalos emberektől érdeklődtünk, mind azt mondták, hogy politikai foglyok már nincsenek. Akik netán még vannak, azok vagy fasiszták, vagy pénzért dolgozó ügynökök.

Hosszú szakmai és rövidebb politikai előkészítés után elkészült az önkormányzati törvény véglegesnek tűnő tervezete, amelyet múlt héten a kormány is megtárgyalt. Ha a parlamenti beterjesztés előtt eszközölnek is még rajta bizonyos módosításokat, a leglényegesebb kérdésekben már nem várható érdemi változás. Ezek közé tartozik a megye kérdésköre is, amely a törvénytervezet egyik legproblematikusabb része. Itt a tervezet is három alternatívát vázol. Az A változat az ún.

Nekünk, hívő embereknek egyáltalán nem mindegy, hogy milyen lelkipásztorok közreműködésével éljük lelki életünket az egyházon belül. Valóban a közösséget szolgáló papjaink vagy esetleg ismét a rendszert kiszolgáló, adminisztratív lelki felügyeletet ellátó hivatalnokok „segédletével”? Ez utóbbira igen sok példát tudnánk felsorakoztatni az elmúlt „békebeli” időszak egyházi arcképcsarnokából. Sokuk jelenlegi meghasonlott helyzetét egyáltalán nem irigylem, hiszen most szembe kell nézniük nemcsak magukkal, hanem közvetlen munkaadójukkal, Istennel is.

A kelet-európai pártállamok végvonaglásának lázas óráiban senkinek sem tűnhetett fel, hogy a létező szocializmus afrikai fellegvárában, Angolában is felfigyeltek ránk. Nemcsak Romániában, az NDK-ban, Csehszlovákiában és a Szovjetunióban, hanem ott is akadtak olyan emberek, akiknek Magyarország jelentette az utolsó reménysugarat. Aki nem hiszi, járjon utána. Menjen el a bicskei menekülttáborba – igazi szocialista képződmény ez a maga, eredetileg munkásszállónak épült tízemeletes, sivár paneltömbjével –, mert ott rá fog bukkanni vagy harminc angolai menekültre.

Két héttel ezelőtt az óbudai Selyemgombolyítóban, most vasárnap a Szabad Demokraták Liberális Klubjában folyt nyilvános vita a születésszabályozásról, mindenekelőtt a művi abortusztól. A magzat – végletesebben fogalmazva, ám az álláspontot nem torzítva –, a megtermékenyített petesejt emberi jogait deklaráló álláspontot több egyesület képviseli, így a Magzatvédő Társaság, a Pacem in Utero, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, s csatlakoznak tekintélyes személyiségek is, pl.

A kisebbségek – ideértve a nemzetiségeket is – sorsa két okból alakult elfogadhatatlan módon: egyrészt a társadalom egészét béklyózó politikai rendszer, másrészt a kisebbséget sújtó különleges korlátozások, a kisebbségi sors iránti közömbösség miatt. Európában a XX. század végén már pusztán a közömbösség is bűn mind a befogadó, mind a befogadott nemzet ellen. A lezárult politikai időszak az ismert bűnös magatartást tanúsította a külföldön élő magyarsággal szemben.

Egy felmondás

1990. május 2-án a Rókus Kórház pesthidegkúti Pszichiátriai Osztályának dolgozói „felmondtak” két éve kinevezett főorvosuknak. Közölték vele, hogy a szakmai vezetésre alkalmatlannak tartják, vezetői szerepét – bár respektálni kénytelenek – elfogadni nem tudják. Kérték, hogy a nagy múltú intézmény szétesését megelőzendő, mondjon le.

Régóta tudom, hogy csak kirekesztés vagy elhallgattatás lehet az osztályrésze annak, aki elemezni és bírálni kezdi a hazai nemzetiségpolitikai gyakorlatot. Engem már háromszor félreállítottak és elhallgattattak, mert a 60-as években szót emeltem az anyanyelvi iskolák megszüntetése, illetve az úgynevezett kétnyelvű iskolák bevezetése ellen, mert javasolni mertem a nemzetiségi – elsősorban délszláv – egyesületek, szervezetek, intézmények helyreállítását, mert azt mertem állítani, hogy a nemzetiségi politika nem abból áll, hogy a nemzetiségek táncolnak és dalolnak.