Bolsoj Tyeátr és Hollywood


A múlt hét folyamán két, ám a maga nemében mégis páratlan folyamat tanúi lehettünk: előbb a Bolsoj Tyeátr a Kremlbe költözött, majd Hollywood vonult át Vancouverbe. A kettő között a különbség egymilliárd dollár. Hogy politika és színjáték között időnként vannak analógiák, sokan mondták már. Amint az sem titok, hogy a show-bizniszben nagy pénzek rejlenek. A múlt hét elején azonban valóban Bulgakov tollára illő jelenetek játszódtak le Moszkvában. A lapok előre sejthető tragédiát ígértek, világpolitikai tétekkel.

A gonosz Pruksa doktor, csakhogy igaza legyen, hosszú tűvel döfte át szegény tetszhalott leányka szívét. Mögmondta, hogy möghótt! Hogy mert fölélödni?

Hazugság! – próbált kibújni aztán, mikor a számon kérő betyárok gaztettével szembesítették. „Há ippen löhetne! De nöm a!” – vágta hozzá Ruzsa Sándor. Mert nem csak úgy, a levegőbe vádaskodtak ők! Kiásták, saját szeműleg vizsgálták szegény hótt leányzót. Ott volt benne a tű, már bele is rozsdált!

Francia statisztikusok úgy számítják, tudósít a március 18-i Népszabadság, hogy Magyarországon az egy főre eső nemzeti jövedelem – csak vagy már – 2015-ben éri el az Európai Közösség országainak mostani átlagát. Csehország, mely ügyesen megszabadult keleti territóriumától, korábban, már 2010-ben a tetőn lehet.

Nem mintha el mernénk hinni még akármilyen jóslatot is! Túl sokszor, túl nagyokat tévedtek már a jövőkutatók. Ha minden prognózisuk állna, ma már csak visszaemlékezésekből ismernénk például a kőolajat és a földgázt.

Ne rémüldözzenek, ne restelkedjenek a jobboldali szülők, ha leánygyermeküket véletlenül balról jött fiatalemberek kerülgetik! A túloldali édesanyák sem! A jobboldali neveltetésű ifjú sem közvetlenül a Marsról érkezett.

Csak majdnem! Ahhoz képest, milyen kicsi az ország, s milyen sűrűn lakja a nép, jó magas és át nem járható falakat sikerült emelni a különféle politikai érzületek, csoportok és szubkultúrák közé. Ez nem is mindig baj!

Miképpen kedves és figyelmes olvasóim észlelték is, elmúlt heti bölcselkedéseim kellős közepén egyszercsak a Pozsonyban élő tudós politikusnő, Sándor Eleonóra kisebbségügyi fejtegetései jelenültek meg…

De milyen szerencse, hogy nem fordítva történt! Még csak az hiányzott volna, hogy a megnyugtatóan józan, halk beszédű fiatal kutatónő váltson át váratlanul sorok írójának elvénült, kellemetlenül recsegő orrhangjára: „Csurkának, Hornnak mennie kell! Ők az új magyar Szkülla és Kharübdisz, kik szépséges Pannóniánkat elnyeléssel fenyegetik!

Akár ősszel a fecskék, időről időre a magyar értelmiség is egybegyülekezik. Menteni a népet, a nemzetet, a helyzetet.

Két kockázata van az effajta összejövetelnek. Valakik esetleg túl komolyan veszik a szót, az útmutatást, és tényleg menteni kezdik a nemzetet. Ez a kockázat majdnem csak teoretikus, ezzel a magatartással a gyakorlatban igen ritkán találkozunk.

Szerepelne ő többet is a tévében, rádióban, de nem engedik – panaszolta a Szent István-i ünnepen, augusztus 20-án dr. Antall József. Azóta nagyot fordult a világ kereke! Elmúlt vasárnap már inkább azok ajkát hagyhatták el panaszos szavak, akik dr. Antallon kívül valaki mást is szerettek volna látni, hallani…

Jó kis kormányt sikerült összehoznia – nyugtatott meg a miniszterelnök. Meg van vele elégedve! Nem úgy, mint balfelé elbitangolt egykori növendékével, Ágh Attilával. E tékozló politológus akkora tudósnak tudja már magát, hogy tanítóját merészeli tanítani!

Minden valamirevaló politikus azt szeretné, ha a sajtó és a közvélemény az eseményeket az ő szemüvegén keresztül értelmezné, ha olyan dolgokról beszélne sokat, amelyek neki hasznosak, s ha tapintatosan hallgatna más, számára nem igazán előnyös dolgokról. Diktatúrában a hatalmon lévő politikus(ok) ilyen irányú vágyai az irányított sajtó, a cenzúra és a Btk. megfelelő paragrafusai révén (izgatás, hivatalos személy megsértése stb.) nyernek kielégítést. Demokráciákban a helyzet jelentősen bonyolultabb: a „többet ésszel, mint erővel” elve érvényesül.

Megfelelek kritikusaimnak! – hetvenkedtem két héttel korábban, ugyanitt. Csak épp a leggyakrabban elhangzó észrevételről feledkeztem meg. Nem értem Hornt, nem tisztelem és támogatom eléggé! De igenis tisztelem és támogatom! Mármint Horn Gábort, a független szakszervezeti liga eddigi elnökét… Szívesebben vettem volna, ha most hétvégén – vagy akármelyik másikon is – nem Horn G., hanem Horn Gy. veszít el egy választást!

Valami mindig elrontja az ember kedvét. Itt van a múlt hét is, amely azzal kezdődött, hogy egy képviselőnő napirend előtt felszólalt. Aztán nyilatkozott a Híradónak, volt az Össztűzben. Egy egész ország volt kénytelen figyelni arra, amit mond; a legnagyobb kormányzó párt parlamenti frakciója kényszerült arra, hogy foglalkozzék vele. Egy egyszerű teremtéssel, akit más egyszerű teremtésektől eredendően csak az különböztet meg, hogy neki az erkölcsi hallása is csapnivaló.