Skip to main content

A hét üzenetei


Az egyik oldalról, a kormányzatiról inkább ott voltak. De nem azért, hogy ’56-ot ünnepeljék. Hanem azért, hogy ne lehessen szóba hozni a forradalmat és szabadságharcot. Nagy Imrét és a 301-es parcellát. Van ennél fontosabb is; maradjunk csak a tárgynál! A médiaügynél, Gombárnál, Chrudináknál! Ebbe már belőttük magunkat, se kedvünk, se kapacitásunk egyéb tárgykörökre…

A Göncz Árpádot büntető decibelek jó felét nem a nevezetessé lett bőrfejűek hangszálai produkálták.



Ahhoz képest, hogy a magyar szívnek legkedvesebb szakterületen, a médiumok ügyében micsoda drámai fordulatok, leváltások, kinevezések, tiltakozások kergetik egymást, az egész harc mintha veszítene hevéből és erejéből.

Pártszerű és kormányszerű okai is lehetnek ennek a váratlan renyheségnek, bizonyos ideológiai átrendeződések, újracsoportosulások is tompítják az ütések erejét. Meg aztán nem is lehet minden energiát egy dologra, ráadásul nem valós, a létalapokat érintő, hanem csak szimbolikus dologra koncentrálni.



Elgyötört, szinte megkínzott ember benyomását keltette a magas pénzügyi csúcsról alászálló miniszterünk, Kupa Mihály. Lassan privatizálunk, évről évre többet osztunk el, mint kellene! Már a szomszédoknak sem vagyunk annyira előtte, mint pár éve voltunk. Ilyeneket és hasonlókat vagdostak Kupa úr fejéhez odakint, az IMF és Világbank közgyűlésén.

De hát ezeket a bántalmakat már megszokhatta miniszterünk! Akit túlzott érzékenységgel amúgy sem lenne méltányos megvádolni.



Csurka fél lábbal már kint van az MDF-ből – közölte, saját vágyait is megfogalmazva, a pártalelnök egyik legelszántabb kritikusa, Debreczeni József. A hétvégi, kényelmetlenül nagyra sikerült médiatüntetés nyomán viszont az a kérdés is felmerül, nem vonatkozik-e ugyanez magára az MDF-re is?


Az elmúlt hónapokban még olyan is kicsúszott egyik-másik szerzőnk tollából, hogy érdemes olvasni a Magyar Fórumot. S így is volt. Belőle lehetett megtudni, hogy mitől helyénvaló félnünk, ha nem akarunk nagyon megijedni, amikor a kormány megvalósítja azt, amit a tanulmányírói munkásságával világhírnévre szert tett hajdani drámaíró feladatul tűzött ki.


Semmelweis Ignác munkássága egyszersmind a preventív orvoslás fontosságára is felhívja figyelmünket – jelentette ki augusztus közepén a magyar Semmelweis Társaság elnöke, dr. Antall József. Egy hetet sem kellett várni rá, hogy a nagy magyar orvos igazát az orvostörténész kálváriája példázza! Nem figyelte, vagy talán alábecsülte a csurkai kórság terjedését. Intézményeiben nem tette kötelezővé, a preventív, antiszeptikus megmerítkezést. Akármiféle alakok bejöhettek, akármit behozhattak, nem kellett megjárniuk a purgatóriumot.


Az elmúlt hetekben épp eleget foglalkoztunk bizonyos kormánypárti dolgozatokkal. Ezek a dolgozatok a szeretetteljes szellemi fajvédelem megnyilvánulásai, új színekkel gazdagítják a magyar magaskultúrát. Nem sokáig kellett árválkodniuk! A legutolsó héten Kétegyházán, Turán már helyi bontásban, gyújtogatás, lövöldözés formájában észlelhettük a kultúrtrend folytatódását.

Amivel persze nem azt akarom mondani, hogy oksági a kapcsolat, s a helyi kivitelezők a felsőbb szellemi útmutatókat követik. De a fordítottját se igen tudnám bebizonyítani.



Lopakodó Hold, a nagy törzsfő, a vad indián csak a nevezetes filmdráma utolsó kockáin lép a szemünk elé. Szétfoszló, bizonytalan jelzések, kiégett őrbódé a prérin, felfordult ekhós szekér, kaktuszcserjék tövén száradó holttestek mutatják csak, hogy valami hátravan, egyáltalán nincs vége még, valaki, valahol a bozótban oson, figyel, közeledik… Hogy amikor üt az óra, kilépjen, és véres tusában, életre-halálra megvívjon egy másik férfiúval.

Újabban mintha nálunk is furcsa dolgok történnének.



„Te szerencsétlen ember! Eredj, eredj innen! Eredj, eredj innen!” – mondotta jóságos nagy királyunk, szent jobbját a térdeplő vállára helyezve, az éji hálótermébe lopózott, ott azonban a sugárzó szentség hatására összeomlott, tőrét elhullajtott, vezeklő merénylőnek.

Máig eleven, egyetemes példázat! Még ha esetleg nem is pontosan úgy történt, ahogyan Benedek Elek tüneményes regéje elmeséli…

Bocsássunk meg a vétkezőknek, kritikusainknak, pártütőinknek! De ne marasztaljuk őket!





Nem hiába szabadulnak fölös szőrzeteiktől a skinheadek, a bőrfejűek! Még ebben a tikkasztó, álmosító nagy melegben sem lankadnak. Pár napon belül már a második színes diplomatát – s ki tudja, hányadik nem diplomatát – verik meg. Volt köztük már afrikai, ázsiai, mindjárt jönnek az amerikaiak, az Egyesült Államok nagykövetségének színes diplomatái.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon