Az egyik oldalról, a kormányzatiról inkább ott voltak. De nem azért, hogy ’56-ot ünnepeljék. Hanem azért, hogy ne lehessen szóba hozni a forradalmat és szabadságharcot. Nagy Imrét és a 301-es parcellát. Van ennél fontosabb is; maradjunk csak a tárgynál! A médiaügynél, Gombárnál, Chrudináknál! Ebbe már belőttük magunkat, se kedvünk, se kapacitásunk egyéb tárgykörökre…

A Göncz Árpádot büntető decibelek jó felét nem a nevezetessé lett bőrfejűek hangszálai produkálták.

Ahhoz képest, hogy a magyar szívnek legkedvesebb szakterületen, a médiumok ügyében micsoda drámai fordulatok, leváltások, kinevezések, tiltakozások kergetik egymást, az egész harc mintha veszítene hevéből és erejéből.

Pártszerű és kormányszerű okai is lehetnek ennek a váratlan renyheségnek, bizonyos ideológiai átrendeződések, újracsoportosulások is tompítják az ütések erejét. Meg aztán nem is lehet minden energiát egy dologra, ráadásul nem valós, a létalapokat érintő, hanem csak szimbolikus dologra koncentrálni.

Elgyötört, szinte megkínzott ember benyomását keltette a magas pénzügyi csúcsról alászálló miniszterünk, Kupa Mihály. Lassan privatizálunk, évről évre többet osztunk el, mint kellene! Már a szomszédoknak sem vagyunk annyira előtte, mint pár éve voltunk. Ilyeneket és hasonlókat vagdostak Kupa úr fejéhez odakint, az IMF és Világbank közgyűlésén.

De hát ezeket a bántalmakat már megszokhatta miniszterünk! Akit túlzott érzékenységgel amúgy sem lenne méltányos megvádolni.

Csurka fél lábbal már kint van az MDF-ből – közölte, saját vágyait is megfogalmazva, a pártalelnök egyik legelszántabb kritikusa, Debreczeni József. A hétvégi, kényelmetlenül nagyra sikerült médiatüntetés nyomán viszont az a kérdés is felmerül, nem vonatkozik-e ugyanez magára az MDF-re is?

Az elmúlt hónapokban még olyan is kicsúszott egyik-másik szerzőnk tollából, hogy érdemes olvasni a Magyar Fórumot. S így is volt. Belőle lehetett megtudni, hogy mitől helyénvaló félnünk, ha nem akarunk nagyon megijedni, amikor a kormány megvalósítja azt, amit a tanulmányírói munkásságával világhírnévre szert tett hajdani drámaíró feladatul tűzött ki.

Semmelweis Ignác munkássága egyszersmind a preventív orvoslás fontosságára is felhívja figyelmünket – jelentette ki augusztus közepén a magyar Semmelweis Társaság elnöke, dr. Antall József. Egy hetet sem kellett várni rá, hogy a nagy magyar orvos igazát az orvostörténész kálváriája példázza! Nem figyelte, vagy talán alábecsülte a csurkai kórság terjedését. Intézményeiben nem tette kötelezővé, a preventív, antiszeptikus megmerítkezést. Akármiféle alakok bejöhettek, akármit behozhattak, nem kellett megjárniuk a purgatóriumot.

Az elmúlt hetekben épp eleget foglalkoztunk bizonyos kormánypárti dolgozatokkal. Ezek a dolgozatok a szeretetteljes szellemi fajvédelem megnyilvánulásai, új színekkel gazdagítják a magyar magaskultúrát. Nem sokáig kellett árválkodniuk! A legutolsó héten Kétegyházán, Turán már helyi bontásban, gyújtogatás, lövöldözés formájában észlelhettük a kultúrtrend folytatódását.

Amivel persze nem azt akarom mondani, hogy oksági a kapcsolat, s a helyi kivitelezők a felsőbb szellemi útmutatókat követik. De a fordítottját se igen tudnám bebizonyítani.

Lopakodó Hold, a nagy törzsfő, a vad indián csak a nevezetes filmdráma utolsó kockáin lép a szemünk elé. Szétfoszló, bizonytalan jelzések, kiégett őrbódé a prérin, felfordult ekhós szekér, kaktuszcserjék tövén száradó holttestek mutatják csak, hogy valami hátravan, egyáltalán nincs vége még, valaki, valahol a bozótban oson, figyel, közeledik… Hogy amikor üt az óra, kilépjen, és véres tusában, életre-halálra megvívjon egy másik férfiúval.

Újabban mintha nálunk is furcsa dolgok történnének.

„Te szerencsétlen ember! Eredj, eredj innen! Eredj, eredj innen!” – mondotta jóságos nagy királyunk, szent jobbját a térdeplő vállára helyezve, az éji hálótermébe lopózott, ott azonban a sugárzó szentség hatására összeomlott, tőrét elhullajtott, vezeklő merénylőnek.

Máig eleven, egyetemes példázat! Még ha esetleg nem is pontosan úgy történt, ahogyan Benedek Elek tüneményes regéje elmeséli…

Bocsássunk meg a vétkezőknek, kritikusainknak, pártütőinknek! De ne marasztaljuk őket!

Nem hiába szabadulnak fölös szőrzeteiktől a skinheadek, a bőrfejűek! Még ebben a tikkasztó, álmosító nagy melegben sem lankadnak. Pár napon belül már a második színes diplomatát – s ki tudja, hányadik nem diplomatát – verik meg. Volt köztük már afrikai, ázsiai, mindjárt jönnek az amerikaiak, az Egyesült Államok nagykövetségének színes diplomatái.