Elmúlt októberben, a Köztársaság téren először az MSZMP-sek, öreg ávósok, obsitos munkásőrök, majd később az ’56-osok emlékeztek. Még később összevitatkozott a kétféle csoportosulás. Túl sok jót nem lehetett várni ettől az eszmecserétől. Ott termett azonban Wittner Mária, és szétválasztotta a feleket. „Aki ’56-os, menjen innét! Ne jártasd a szád, Lajos, eriggy hazafelé, készen van a vacsora!” A Corvin közi asszonyhős tud valamit, amit Csurka, dr.

Figyelmes, tapintatos, türelmes. Vitapartnereit édes teasüteménnyel kínálgatja, teljesen átéli szempontjaikat, inkább semmit sem mond, semhogy emberi jogaiban bántsa meg a vele szembenállót. Így írják le a jó demokratát a szövegkönyvek.

Nem teljesen így jellemzik azonban a régi demokratát a történetírók. Az Alpok lábainál élő németek, vastag derekú sváb és bajor legények például évszázadokon át vetélkedtek, melyik lesz a híresebb lándzsás katona. Évszázadokon át versengtek – a második helyért.

„Agyvelőnk nemcsak a részelemek és relációk nagy száma, de a kölcsönhatásaik természete miatt sem képes követni a nagy, globális rendszerekben – mint világgazdaság, világkereskedelem, ökológiai világegyensúly – lejátszódó folyamatokat” – írja az egyik korai számítógépes világmodellező, Jay Forrester.

Állításához éppen most, a fejünk felett készül a szemléletes illusztráció. Elménk úgy vélte, mert úgy akarta vélni, hogy jó vastag, oltalmazó ózonég borul még reánk odafentről, bátran nyomhatjuk belé a freonokat, frigonokat, egyéb klórszármazékokat.

Gyermekeit még a vértelen forradalom is falja – borongtunk legutóbbi számunkban. Meg is neveztünk néhány áldozatot. Teljesen elfeledkeztünk azonban az egyik legkedvesebb gyermekről, az egykori demokratikus ellenzékről. Hiába, nemcsak a forradalom, hanem Kronosz, az idő, a feledés, még inkább pusztítja a világ szövedékét.

A vértelen forradalom nem falja fel gyermekeit – élcelődik a Népszabadság karikaturistája a Belügyminisztériumba menekített, duplán szavazó MDF-képviselővel, Szokolay Zoltánnal. Hogy belügyi költőnk mennyiben édes gyermeke ennek a forradalomnak, azt csak ő tudhatja. De egyebekben sincs teljesen igaza a humoristának. Öregesen, megfáradtan, foghíjasan bár, de azért ez a fél forradalom is fogyasztgatja, majszolgatja fiait. Kis János, Kiss Gy.

Amióta Esterházy Pétert „költőnek” mondta, sorunk íróját azzal gyanúsítják kritikusai, nem képes különbséget tenni vers és próza között. Kritikusaim meg az óriás és a törpe között nem! Aki művei által legfelülre, a homéri, horáti, vergili csúcsok felé kapaszkodik, az költő. Aki egyetlen hang, egyetlen fonéma cseréjével fuvarosból fuharost kreál, s ezzel egy új világot varázsol ámuló szemeink elé, az semmi más, mint költő, a szó mágusa. Máskor viszont nem a szómágia, hanem a rendkívüli átélő- és beleélőképesség teszi a költőt.

Kioktató, hideg, élménytelen!

A Magyar Köztársaság nevében fellépő férfiak férfiasságának kérdése eleddig elsősorban Boross urat, a belügyminisztert foglalkoztatta. Több alkalommal is férfias követelményeket fogalmazott meg az intézkedő rendőrök számára. De időközben mintha a közrendőrnél jóval magasabb státusú intézkedők is felfedezték volna a tömör, határozott, nyílt színi kiállás előnyeit. Csak néhány példa: 1993-ban konvertibilis lesz a forint! – jelentette ki Bod Péter Ákos, az új jegybankelnök, 1992-ben sok kisvállalkozás tönkremegy, de magukra vessenek – tette hozzá.

Eggyel korábbi számunkban a bezárkózó, kirekesztő, nem kommunikáló szubkultúrák káros voltáról értekeztünk, s a nyitott ajtók politikáját dicsőítettük. Közben, persze, hogy ne zavarjanak, magunkra zártuk az ajtót. Így mit sem tudtunk róla, hogy mire áttértünk dr. Antall József kisgazdalevelének bírálatára, addigra a szomszéd szobában (lapunk, a nagy lapok egyike, több szobával is rendelkezik) hőn rajongott szerkesztőtársnőnk is megfogalmazta a maga Antall-bírálatát.

Könnyű ott piacgazdaságot csinálni, ahol amúgy is gazdag az ország, jól megy az embereknek, magas a nemzeti jövedelem!

Hőn szeretett lapunk, liberálisnak mondott mögöttes szubkultúrájával egyetemben, a lehető legrosszabbul áll hozzá a nagy, történelmi egyházakhoz és az egyházi iskoláztatáshoz. Ennek majd meglesznek a gyászos politikai következményei.

Nem kevesen gondolják így, de talán senki sem fogalmazta meg olyan világosan, mint Szabó András irodalomtörténész, a Beszelő ’92/2. számában közzétett levelében.