Skip to main content

A hét üzenetei


A legutolsó pillanatban, percekkel lapzárta előtt kaptuk a hírt, hogy a köztársasági elnök nem meneszti Gombár Csabát a rádió éléről. Nagy hirtelen csak arra maradt erőnk, hogy megpróbáljuk beleélni magunkat az ügy egyik élharcosa, Kulin Ferenc kormányoldali képviselő úr helyébe. Ha mi lennénk ő, a parlamenti kulturális bizottság elnöke, s néhány évet aludhatnánk a mostani történésekre, akkor alighanem hálával gondolnánk vissza Göncz Árpád döntésére. Meghiúsította a képviselő úr tervezett merényletét a sajtó szabadsága ellen, megakadályozta a tényleges elkövetést.


A hazai kommunisták kerek negyven éven át bizonyíthatták, hogy nem alkalmasak az ország vezetésére. A mostani jobbkonzervatívoknak, népnemzetieknek tizedannyi idő, tulajdonképpen két év is elegendőnek látszik, hogy megmutassák, nem megy nekik… Már csak a liberálisok vannak hátra. Ha létezik történelmi esélyegyenlőség, akkor most az ő nagy ugrásuk következik…

Ha hihetünk a közvélemény-kutatásoknak, na meg a fényes csabai példának, a népet már most furdalja a kíváncsiság, már most az egyesült liberálisoknak adná át a hajtási engedélyt.



Ezen a héten különösen nehéz olyan híreket kiragadni, melyekkel a lap hátsóbb oldalain ne foglalkoznának bővebben is a munkatársaink, így járt azonban az MDF hétvégi, balatoni konferenciája is. Nekik sem sikerült sok újat hozzátenni Szabó Iván ipari miniszter és más kormányférfiak korábbi bejelentéseihez. Az MDF-ülés szűkszavú „ajánlásokat” tett a gazdasági fellendülésre.


A Los Angeles-i lázongás hírei, kommentárjai, az Amerikának címzett intelmek és méltatlankodások bizonyára Tisztelt Olvasónk könyökén jönnek már ki. Ennélfogva már el sem merjük mondani a saját intelmeinket.

Pedig van benne valami jelképes, hogy épp a Munka – vagy prózaibban, a teljes foglalkoztatás – ünnepén futottak be a tengerentúli vészhírek. Törvény ugyan nincs róla, de eléggé megalapozott tapasztalat, hogy a társadalmak a nagyarányú, idült, reménytelen munkanélküliség állapotában válnak hajlamossá az ilyenfajta robbanásokra.



„Még 15 ezren sincsenek” – jelentette szombat délelőtt Surján doktor a Gödöllőn gyűlésező kereszténydemokratáknak. Mármint a torgyáni haragvók nincsenek. „Még 10 ezren is épphogy vannak” – sugározta később a publikum megkönnyebbült morajától kísérve.

Ami szépen mutatja, hogy létezik demokratikus jobb- és baloldal, aminthogy antidemokratikus bal- és jobboldal is létezik.



Androsch volt osztrák alkancellár magánvállalata tízmilliárd korona hitelt ígért a pozsonyi vízügyi vállalatnak. A hitel egyebek mellett a bősi beruházás befejezésére lenne fordítható. Androsch úr váratlan segítőkészsége semmivé foszlatta azt a reményt, hogy a szlovákok megfelelő anyagiak híján mégsem lesznek képesek angolvécét csinálni a Dunából.

Együttérzek azokkal, akik a hírre az albán légierő modorában reagáltak. Magam is így tettem, első dühében az ember másra nem is igen képes.



Az Új Magyarország április 10-i számában meghökkentő anyag jelent meg: Hardi Péter Kunszabó Ferenccel készített interjúja. A Hunnia főszerkesztője ködöket oszlat, rágalmakat cáfol, felmutatja lapja igazi arcát, vall a magyarság szolgálatáról. S hát a zsidókérdésről kvaterkázik Hardi kollegával.

Az antiszemitizmus természetesen távol áll a Hunnia szellemiségétől. A Hunnia csak azért foglalkozik igen sokat a zsidókérdéssel, hogy megakadályozza a nemzethalált.



Szerencséje a kormánynak, hogy nem mostanra, hanem csak az év végére, az utolsó negyedre ígérte bizonyos kedvező gazdasági tendenciák megindulását. Így nem kell azt állítania az első negyedéves adatokról, valamint a fizetési morál megszilárdítására tett kormánylépésekről, hogy ezek már a kibontakozás mérföldkövei.

Pedig aki nagyon keresi, még ebben a nehéz szituációban is megtalálja a szépet és felemelőt! Az örökké csak ostorozott, kozmopolitának, hazafiatlannak csúfolt bankemberek és plutokraták épp ezen a héten tanúsítottak példamutató hazafiságot.



A választási félidő, no meg az idei március 15-e kesernyés íze több szerzőt, jeles közéleti személyiséget is arra inspirált, hogy nagy távú, oknyomozó írásban merengjen el demokráciánk állásáról.

Közülük is kiemelném Bauer Tamás, a fáradhatatlan szabad demokrata teoretikus március 21-én előadott és a 23-i lapokban ismertetett fejtegetéseit az Antall-kormány két évéről.



Elmúlt heti írásunk nagyobbik felében nemzetliberális Debreczeni képviselő úr tevékenységét méltattuk kritikailag. Csak az önismétléstől való félelem tart vissza, hogy ezen a héten is ugyanezt tegyük. A képviselő úr ugyanis annyira belejött, hogy szinte már új – nemzeti – D’Artagnanként kell sorbaállítania a vele megvívni érkezőket.

Mindjárt azután, hogy balfelé, az SZDSZ-re vágó pengéjével olyan híres bajnokokat csalt ki a pástra, mint Eörsi István vagy (közvetve) Kis János, a fiatal vívómester jobbfelé, a jobboldali radikálisok irányába is kihívó kardmozdulatot tett.


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon