Politikai ellenállás a Péterfy Sándor utcai kórházban

A Péterfy Sándor utcai kórház az egyik legfontosabb forradalmi központ volt 1956-ban, a fegyveres harcok idején, és még inkább azzá vált a szovjet intervenciót követő politikai ellenállásban. Nagyszámú (főleg Baross téri) felkelő talált itt búvóhelyet, akik – bár jó néhányan továbbra is megőrizték fegyverüket – csatlakozva a kórházi dolgozókhoz, az önkéntes ápolókhoz, az ott meghúzódó diákokhoz és munkásokhoz, áttértek a fegyvertelen ellenállásra.

A nemzeti otthonnal nem rendelkező kelet-európai zsidóság és egyes nyugat-európai hittestvéreik önálló zsidó autonómia megteremtésére vonatkozó törekvése egy nyugati, mégpedig asszimilálódott és européer bécsi zsidóban, a pesti születésű Theodor Herzlben talált visszhangra: a bécsi újságíró a zsidóság „lobbistájaként” vezette be közösségét a modern nagypolitika világába, s másokkal együtt létre akarta hozni a kelet-európai zsidó nyomorra, a pogromokra és az antiszemitizmusra adandó reakcióként a zsidók nemzeti államát. Hogy miért éppen ő volt képes erre?

Az 1941. évi népszámlálás szerint Magyarországon a zsidó lakosság száma 725 005 volt, s ez a 14 683 323 fős összlakosság 4,94 százalékát tette ki. Továbbá csaknem százezer olyan kitért, illetve keresztény személy élt az országban, akik az akkor hatályos faji törvények alapján zsidónak számítottak. A háborút addig szinte sértetlenül átvészelő közösséget a szövetségesek győzelmének előestéjén saját kormányzatának tudtával és hivatalnokai, csendőrei, rendőrei aktív közreműködésével pusztították el.

Több mint másfél éve folyik a palesztinok részéről a második, úgynevezett Al-Aksza intifáda, amely az erőszak új minőségével, napi szintű öngyilkos merényletekkel terrorizálja Izraelt. A Saron vezette egységkormány erre hivatkozva vonul be naponta a Palesztin Hatóság (PA) területére terroristák után kutatva, ürügyet szolgáltatva újabb merényletekre. Nemrég viszont ENSZ-határozat született arról, hogy Izrael mellett létre kell hozni egy új államot is, Palesztina néven. Mennyiben teremtett ez új helyzetet a konfliktusban?

Semennyiben.

Április a magyarországi zsidók gettóba zárásának, a deportálások kezdetének évfordulója. Ötvenhét év múlt el azóta, már a túlélők többsége sincs az élők sorában, de az akkori események máig is óriási érzelmi hullámokat keltenek. Erről tanúskodik, hogy a közelmúltban is szenvedélyes vita zajlott a 168 Órában és más magyar lapokban a deportálások hátteréről, a mentésekről, Eichmannról, Becherről és Kasztnerről.

Az akkori események szenvedő alanya, és csak nagyon kis részben aktív résztvevője is voltam.

A ház, amelyről nem odázhatom el tovább, hogy leírjam (félek is ettől, vágyom is rá), tulajdonképpen a senkiföldjén épült: a két falu összeolvadásának határmezsgyéjén. Itt korábban csak az Orczy bárók régi kúriája állt, vaskos oszlopokkal, zsalus ablakokkal; mögötte a Cifra – vagyis szép – istálló. Ezt a kettős faluvéget (hisz a kastélyok általában kívül estek a falvak határán) „Beltelek”-ként tartották számon, s a mi házunk megnevezése a telekkönyvben: „Ház a Beltelekben”.

Sőt, eredetileg „Kert a Beltelekben. Ártér”.

Még nyár végén lehetett, 1989-ben, amikor Vig Monival beterjesztettük a választmány elé 13+1 pontos javaslatunkat arról, hogyan indítsuk be a Fidesz lapját. Az utolsó, plusz pont úgy szólt, hogy „szerelemből nem megy”, magyarán pénzre van szükségünk. A következő hetekben nagy erővel kezdtünk az újság szervezésébe: Vágvölgyi B. Andrással, Bojár Ivánnal, Langmár Ferenccel, Novák Zsófival, és az egyetlen pártonkívülivel, Lovas Zoltánnal, meg másokkal. Nem tudtuk eldönteni, mi legyen a lap címe.

A közeg


Bibó Istvánt 1956 után kettős érzület vette körül. Az ’56 mellett elkötelezettek, majd a demokratikus ellenzék egyfajta szent tehénként kezelte, megkérdőjelezhetetlen morális tekintélyként tisztelte.[1] E tekintetben 1979-ben bekövetkezett halála sem hozott változást: Bibó tisztelete töretlen maradt. A morális tekintély, Bibó háttérbe szorítottsága annak is kedvezett, hogy az erkölcsi súly intellektuális erővé váljék – nézeteit sok esetben kritikamentesen illett kezelni.

Wallenberg 1945. február 6-án, három héttel budapesti letartóztatását követően érkezett Moszkvába, ahol őt és sofőrjét az NKVD hírhedt börtöne, a Lubjanka külön celláiban helyezték el. Börtönlapjáról megtudható, hogy hadifogolyként vették nyilvántartásba, és első kihallgatása február 8-án volt.A következő április végén, azaz egy hónappal azelőtt, hogy – cellatársával, Willy Rödel német diplomatával együtt – a moszkvai Lefortovo börtönbe szállították volna.

Az 1956-os forradalom egyik legtragikusabb s egyben legrejtélyesebb eseménye az október 25-i Kossuth téri sortűz volt. Ezen a napon délelőtt az Astoria Szállótól nyolc-tízezer tüntető vonult a Parlament elé radikális politikai változásokat követelve. Velük tartott néhány szovjet páncélos, melyek legénységével a felvonulók egy része összebarátkozott. Az országházat védő szovjet harckocsikban szolgáló katonákkal folytatódott a fraternizálás. 11 óra körül azonosítatlan tettesek a fegyvertelen, békés tüntetők közé lőttek.