Skip to main content

Befejezetlen jelen


A holokauszt „tanítómeséi” közül talán Martin Niemöller lelkipásztor kíméletlen vallomása a legismertebb, amelyben elismeri saját cinkosságát a náci Németország közéletének fokozódó eldurvulásában. Valahányszor az amerikaiak a holokausztról beszélnek – kezdve Al Gore alelnöktől egy washingtoni holokauszt-megemlékezésen Mary Fischer AIDS-aktivistáig az 1992-es Republikánus Konvencióban –, Niemöller közömbösségének példázata: „de én nem voltam zsidó”, mindig előkerül.

Dokumentumok David Irving peréből


David Irving angol történész 1996-ban indította rágalmazási perét Deborah Lipstadt és a Penguin kiadó ellen. Azt sérelmezte, hogy Deborah Lipstadt amerikai történész a holokauszttagadásról szóló könyvében őt az egyik legveszélyesebb holokauszttagadónak, antiszemitának, Hitler-apologétának nevezte.


Irving Angliában indította a pert, mivel az angol törvények szerint az állítólagos rágalmazónak kell ilyen esetben az állításait bizonyítania. Irving ellenfeleinek tehát be kellett bizonyítaniuk, hogy az Irving munkásságáról szóló dehonesztáló állításaik megalapozottak.

Peter Novick: A holokauszt Amerikában című könyvéről


Ötven évvel megtörténte után a holokauszt sokkal inkább jelen van az amerikai köztudatban, mint korábban bármikor. A náci bűnösök kései felkutatásáról szóló hírek, az áldozatok által kezdeményezett kártérítési perek az újságok címoldalára kerülnek. Néhány államban törvény írja elő, hogy a holokauszt kötelező tananyag. Politikusok nap mint nap figyelmeztetnek az emlékezés fontosságára. 1993-as megnyitása óta a washingtoni Holocaust Múzeum a leglátogatottabb intézmény az Egyesült Államokban.

Mink András


David Irving angol történész rágalmazási pere az egész világon nagy figyelmet keltett. Keveseknek (például nekem sem) jutott viszont eszébe, hogy Irving munkásságának magyar vonatkozása is van: a termékeny szerző több tucat könyve közül az egyik az 1956-os magyar forradalomról szól. A könyvre, no meg keletkezésének fölöttébb furcsa körülményeire Hegedűs B. András hívta fel a figyelmemet.


„Ha Moszkva álláspontja világos lenne, azonnal cselekedne és visszavágna” – így informálta egy magas beosztású szovjet tábornok rejtjeles üzenetben a Litván Kommunista Párt (LKP) egykori vezetőit mindjárt másnap, amint az éppen csak megválasztott Legfelsőbb Tanács, amelyben a többséget a Sajudis jelöltjei alkották, kihirdette a Litván Függetlenségi Nyilatkozatot. Az 1990.


titkos!

ÜTEMTERV-TERVEZET
a litvániai politikai válság leküzdését célzó intézkedésekről

1990. április 16.

1. Teljes egészében az egész időszakra be kell szüntetni a Litván SZSZK-ba irányuló szállításokat:

az [alábbiak] importját:

1.1. babkávé és neszkávé, kakaóféleségek, édességiparban felhasználható nyersdió- és mandula, valamint a növényi olaj, maláta, hal és haltermékek, cukor, citromféleségek

1.2.












A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke hivatali íróasztalánál dolgozott az Országháza épületében 1956. október 23-án a késő délutáni szürkületben. Az északi szárny ablakaiból azért rálátott a Margit hídra. Hallhatta a Budáról Pestre tartó tüntető tömeg zaját. Hallotta, de még nem értette, hogy mit skandálnak. Hamarosan távozni kényszerült – átment az akkor az Akadémia utca 17.-ben székelő pártközpontba. Hegedüs Andrásnak, a kommunista politikusnak ekkor következett be politikai halála.

1999.



A koncentrációs tábort mint „börtönt”, abban a formában, ahogy az a totalitárius rendszerekben (Szovjetunió, náci Németország, „szocialista” Kína stb.) elterjedt, a britek találták ki, még a búr háború (1899–1902) idején. Körülbelül 150 000 nőt és gyereket zártak koncentrációs táborokba. A britek farmokat égettek föl, több száz fős gyalogmenetekben hajtották foglyaikat a lágerekbe. A brit uralom ellen lázadók hozzátartozóit a táborokban éheztették, legalább 35 000 ember pusztult el a fogságban, többségük éhezés vagy fertőző betegségek következtében.


„Akkor legyen Litvánia az első” – ezzel a címmel közölte a hetilap Beszélő első tudósítását 1990 kora tavaszán a szovjet függetlenségi mozgalmak elindulásáról, s a kelet- és közép-európai régió országai közül talán épp a litvániai eseményeket kísértük figyelemmel legkövetkezetesebben. Új vezetőinek politikai merészsége, polgárainak civil bátorsága egyaránt lenyűgözött bennünket.

Valdas Adamkusszal, Litvánia köztársasági elnökével Vilana Pilinkaite beszélget


Sikeres közhivatalnoki, szakmai karriert hagyott félbe, s amerikai állampolgárságáról is lemondott, hogy litván elnök lehessen – most, amikor Litvánia talán az évtized legkritikusabb időszakát éli. Miért?

A döntés, hogy az elnökjelöltséget vállalom, pillanat műve volt. A litván közéletben amúgy mindig nyakig benne voltam, a csaknem fél évszázados „fizikai” távollét ellenére is, attól kezdve, hogy bekapcsolódtam a litván ellenállási mozgalomba, amely az emigrációban egészen a függetlenség visszaállításáig állt fenn.


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon