David Irving angol történész rágalmazási pere az egész világon nagy figyelmet keltett. Keveseknek (például nekem sem) jutott viszont eszébe, hogy Irving munkásságának magyar vonatkozása is van: a termékeny szerző több tucat könyve közül az egyik az 1956-os magyar forradalomról szól. A könyvre, no meg keletkezésének fölöttébb furcsa körülményeire Hegedűs B. András hívta fel a figyelmemet.

Ötven évvel megtörténte után a holokauszt sokkal inkább jelen van az amerikai köztudatban, mint korábban bármikor. A náci bűnösök kései felkutatásáról szóló hírek, az áldozatok által kezdeményezett kártérítési perek az újságok címoldalára kerülnek. Néhány államban törvény írja elő, hogy a holokauszt kötelező tananyag. Politikusok nap mint nap figyelmeztetnek az emlékezés fontosságára. 1993-as megnyitása óta a washingtoni Holocaust Múzeum a leglátogatottabb intézmény az Egyesült Államokban.

David Irving angol történész 1996-ban indította rágalmazási perét Deborah Lipstadt és a Penguin kiadó ellen. Azt sérelmezte, hogy Deborah Lipstadt amerikai történész a holokauszttagadásról szóló könyvében őt az egyik legveszélyesebb holokauszttagadónak, antiszemitának, Hitler-apologétának nevezte.


Irving Angliában indította a pert, mivel az angol törvények szerint az állítólagos rágalmazónak kell ilyen esetben az állításait bizonyítania. Irving ellenfeleinek tehát be kellett bizonyítaniuk, hogy az Irving munkásságáról szóló dehonesztáló állításaik megalapozottak.

A holokauszt „tanítómeséi” közül talán Martin Niemöller lelkipásztor kíméletlen vallomása a legismertebb, amelyben elismeri saját cinkosságát a náci Németország közéletének fokozódó eldurvulásában. Valahányszor az amerikaiak a holokausztról beszélnek – kezdve Al Gore alelnöktől egy washingtoni holokauszt-megemlékezésen Mary Fischer AIDS-aktivistáig az 1992-es Republikánus Konvencióban –, Niemöller közömbösségének példázata: „de én nem voltam zsidó”, mindig előkerül.

titkos!

ÜTEMTERV-TERVEZET
a litvániai politikai válság leküzdését célzó intézkedésekről

1990. április 16.

1. Teljes egészében az egész időszakra be kell szüntetni a Litván SZSZK-ba irányuló szállításokat:

az [alábbiak] importját:

1.1. babkávé és neszkávé, kakaóféleségek, édességiparban felhasználható nyersdió- és mandula, valamint a növényi olaj, maláta, hal és haltermékek, cukor, citromféleségek

1.2.

„Ha Moszkva álláspontja világos lenne, azonnal cselekedne és visszavágna” – így informálta egy magas beosztású szovjet tábornok rejtjeles üzenetben a Litván Kommunista Párt (LKP) egykori vezetőit mindjárt másnap, amint az éppen csak megválasztott Legfelsőbb Tanács, amelyben a többséget a Sajudis jelöltjei alkották, kihirdette a Litván Függetlenségi Nyilatkozatot. Az 1990.

Sikeres közhivatalnoki, szakmai karriert hagyott félbe, s amerikai állampolgárságáról is lemondott, hogy litván elnök lehessen – most, amikor Litvánia talán az évtized legkritikusabb időszakát éli. Miért?

A döntés, hogy az elnökjelöltséget vállalom, pillanat műve volt. A litván közéletben amúgy mindig nyakig benne voltam, a csaknem fél évszázados „fizikai” távollét ellenére is, attól kezdve, hogy bekapcsolódtam a litván ellenállási mozgalomba, amely az emigrációban egészen a függetlenség visszaállításáig állt fenn.

„Akkor legyen Litvánia az első” – ezzel a címmel közölte a hetilap Beszélő első tudósítását 1990 kora tavaszán a szovjet függetlenségi mozgalmak elindulásáról, s a kelet- és közép-európai régió országai közül talán épp a litvániai eseményeket kísértük figyelemmel legkövetkezetesebben. Új vezetőinek politikai merészsége, polgárainak civil bátorsága egyaránt lenyűgözött bennünket.

A koncentrációs tábort mint „börtönt”, abban a formában, ahogy az a totalitárius rendszerekben (Szovjetunió, náci Németország, „szocialista” Kína stb.) elterjedt, a britek találták ki, még a búr háború (1899–1902) idején. Körülbelül 150 000 nőt és gyereket zártak koncentrációs táborokba. A britek farmokat égettek föl, több száz fős gyalogmenetekben hajtották foglyaikat a lágerekbe. A brit uralom ellen lázadók hozzátartozóit a táborokban éheztették, legalább 35 000 ember pusztult el a fogságban, többségük éhezés vagy fertőző betegségek következtében.

A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke hivatali íróasztalánál dolgozott az Országháza épületében 1956. október 23-án a késő délutáni szürkületben. Az északi szárny ablakaiból azért rálátott a Margit hídra. Hallhatta a Budáról Pestre tartó tüntető tömeg zaját. Hallotta, de még nem értette, hogy mit skandálnak. Hamarosan távozni kényszerült – átment az akkor az Akadémia utca 17.-ben székelő pártközpontba. Hegedüs Andrásnak, a kommunista politikusnak ekkor következett be politikai halála.

1999.