Dénes Iván Zoltán barátom Eltorzult magyar alkat című könyve számomra deheroizáló mű. Bibó Németh László mélymagyarság-teóriájával kapcsolatos véleményeinek filológiai részletességű adatfeltárásával megingatta Bibó Istvánt azon a piedesztálon, amelyen lelkemben állt. Megingatta, de végül mégsem döntötte le.

Bibó a szememben három teóriával tette magát a legnagyobb magyar politikai gondolkodóvá. Az első a „hamis realizmus” teóriája.

Dénes Iván Zoltán könyve, az Eltorzult magyar alkat, Bibó István vitája Németh Lászlóval és Szekfű Gyulával – a szerző bevallott szándéka szerint – több, mint az alcímben szereplő három gondolkodó álláspontjának szigorúan elméleti rekonstrukciója.

„Tudom, hogy az én művem végsőkig naiv, naiv úgy, ahogyan naivak voltak 1945–46-os cikkeim”
(Bibó István)

Bibó 1945 változásaihoz nagy reményeket fűzött. A belpolitikai reformok lehetősége mellett számára legalább annyira fontos volt az a tény, hogy a megváltozott helyzetben mérsékelhető a kelet-európai kisállamokban kialakult nyomorúság, csökkenthető a térségben eluralkodott politikai hisztéria.

Az 1944–1949-es időszakot a XX. század két diktatúrája közötti átmeneti periódusnak tekinthetjük. Nincs ez másként akkor sem, ha az államszervezet és a jogrend felől vizsgálódunk. Ez a korszak azonban csak így, a század végéről visszatekintve tűnik átmenetinek, a források azt erősítik, hogy az 1946-os alaptörvényeket nem átmeneti időre hozták, hanem az ezeréves magyar történelem egy szakasza lezárásának és egy új korszak nyitányának fogták fel.

„Még ma is, miután végre hivatalosan is rehabilitálták a kivégzett Jány Gusztáv tábornokot, csak kevés embert foglalkoztat az országban – írja tavaly márciusban Deák István –, hogy hogyan is zajlottak le a háborús bűnösök perei, s vajon az igazságot szolgálták-e.

Ha hihetünk a budapesti szovjet nagykövet, Puskin közlésének, Rákosi Mátyás 1948 vége felé tajtékozva követelte az ÁVH vezetőitől azt az anyagot, amit az ő tudta és beleegyezése nélkül juttattak ki a szovjet pártvezetéshez – állítólag a trockisták párton belüli tevékenységéről.

1945 után hosszú éveknek kellett eltelni, amíg a világ közvéleménye és zsidósága egyáltalán hajlandó volt szembenézni azzal, hogy a második világháború idején hatmillió zsidót öltek meg a nácik és európai cinkosaik, szövetségeseik és csatlósaik a legváltozatosabb módszerekkel (éheztetés, kényszermunka, agyonlövés, elgázosítás stb.). 1959-ben egy bostoni újságíró, Paul Benzaquin Holocaust címmel könyvet publikált New Yorkban. Az újságíró tudta, hogy ez a görög szó Istennek ajánlott, teljesen elégő tűzáldozatot jelent.

Moszkvában 1939. augusztus 24-ére virradó éjszaka Sztálin jelenlétében a szovjet és a német külügyminiszter aláírta a két ország közötti megnemtámadási egyezményt. Sztálin alattvalói közül sokan megdöbbentek, mások viszont megnyugodtak, mondván: legalább nem lesz háború. Ekkor a Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradékáról a közvélemény még nem tudhatott. Hruscsov emlékiratából kitűnően a Ribbentrop érkezését megelőző napon Sztálin még nekik is csak annyit mondott, hogy „Hitler megtámadja majd Lengyelországot, elfoglalja és protektorátussá teszi.

Azt, aki – többek között – ezeket a jelentéseket (is) írta, 37 éven át legjobb barátomnak, sokáig erkölcsi és intellektuális példaképemnek tartottam. Igaz: barátságunk ritkán terjedt ki magánéleti beszélgetésekre, annál inkább közügyekre és elméleti kérdésekre. Zuglóban közös iskolába, de nem közös osztályba jártunk 1950–54-ben. A tanulók jelentős része a kerület fehérreakciós, sőt: sok esetben fasizáló kispolgárságából érkezett, a rendszer erre csapta rá a sztálinista „fedőt”.

Ez itt a vértanúk vére, hirdeti Jobbágyi Gábor kötete, amit a kiadó azzal ajánl az olvasóknak, hogy most „végre megismerkedhetnek a való tényekkel”, „mi történt 1956–57-ben Magyarországon”, vagyis a forradalom alatt és az azt követő megtorlás során. A pontosság ugyanúgy nem erénye a kiadónak, mint a szerzőnek, hiszen Jobbágyi könyve időben jóval túlnyúlik a megadott határon (a kötet szereplői közül Angyal Istvánt 1958-ban, Mansfeld Pétert 1959-ben, míg Fáncsik Györgyöt már 1960-ban ítélték el jogerősen, illetve végezték ki), de tartalmában sem az, mint aminek mondják.