„A hit, ha cselekedetek nincsenek, megholt önmagában.”
(Jakab 2,17)

Két kaland

I.


1944 novemberének végén az ellenállók egy csoportja Szalai Pál budapesti rendőrparancsnok és egy „Diplomata” fedőnevű tagjuk révén információt kapott, hogy hadifogoly repülősöket és elfogott lengyel zsidókat szállítanak el a németek. Útvonal az újpesti rakpart. – A kitűzött napon, azon a részen, ahol a támfalba épített raktárak voltak, várakozott nyolc ember, közöttük egy fiatal magyar asszony.

A Szabad Nép székháza már október 23-án az események egyik központja volt. A tüntetők behatoltak az épületbe, kidobálták és elégették a sajtótermékeket, könyveket. A hatalom azonban kiemelt fontosságúnak tartotta az objektum megőrzését, és a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia mintegy 100 fővel (harc nélkül) bevonult és berendezkedett az épület védelmére. Október 28-án ezt az egységet visszarendelték, és a Corvin köziek elleni támadásra készítették fel. Helyüket a Pf. 9497. sz. alakulat vette át Seres Ernő főhadnagy vezetésével.

A XX. században – és különösen a második felében – a magyar társadalom igen jelentős változásokon ment keresztül. Közvetlenül a második világháború után felcsillant a polgárosodás kiteljesedésének esélye, az ötvenes évek elejétől azonban a már létrejött polgári struktúrákat is megpróbálták teljes mértékben felszámolni.

1944-ben Magyarországon kevesebb mint három hónap alatt – gyorsabban, mint bárhol másutt – deportáltak 430 000 embert, és ezzel „megoldották” a nem Budapesten élő zsidók „kérdését”. Szakemberek körében mind a mai napig vitára ad okot annak megállapítása, hogy mi tette lehetővé ezt a páratlanul gyors és alaposságában katasztrofális akciót, illetve hogy e deportálás mögött milyen meggondolások álltak.

A magyar társadalom mind a mai napig nem volt képes feldolgozni a zsidónak nyilvánított magyarokkal történtek traumáját.

Egy román értelmiségi pokoljárása

Mihail Sebastian publicista, író, dramaturg. 1907. október 8-án született Brăilán. Eredeti neve Josef Hechter, írói álnevét Szent Sebestyéntől kölcsönzi. Tanulmányait Bukarestben és Párizsban végezte, hazatérte után majdnem minden jelentős román folyóiratnak volt munkatársa. Ennek ellenére „…az irodalomtörténet elsősorban mint kiemelkedő drámaírót tartja számon. Alkotásai legegyénibb vonása a költői atmoszféra és a komikus és komoly között húzódó határ bizonytalansága.

Az új könyved angolok számára foglalja össze néhány száz oldalon a középkori magyar történelmet. Amiért mégis érdekes lehet magyarok számára is, az az, hogy több olyan új elképzelést tartalmaz, amely nem egy esetben homlokegyenest szemben áll a történészkörökben általánosan elfogadott nézetekkel. Külföldieknek szóló szintézisek esetében ez igen ritka. Miért éppen mégis ebben a könyvben fejted ki ezeket?

Nos, a dolog onnan indult, hogy megkeresett egy Ayton nevű történész.

A Kilián laktanya és a Corvin köz kapcsolata elég gyakran előkerül ’56 irodalmában. Leghatásosabban, ám nem a leghitelesebben Pongrátz Gergely memoárjában. Pongrátz súlyos és megalapozatlan vádakat terjesztett.[1] Ezek közül a legdurvább az, hogy Maléter Pál ezredes két elfogott Corvin közi felkelőt agyonlőtt a laktanyában, 28 társát pedig kizavarta az épületből, kiszolgáltatva őket a szovjet páncélosoknak, ami további hét fiatal életébe került.

Fogalomtisztázás

A politikai rendőrség minden modern államban létező belügyi szakigazgatási ág, értelemszerűen sajátos intézményi, feladat- és eszközrendszerrel, de már a „normális” parlamenti demokráciákban sem egyértelműen rögzített működési, hatáskörrel, illetve felügyelettel. A totalitárius – esetünkben a kommunista – rendszerek politikai rendőrsége az előbbiekhez képest több szervezeti-irányítási és „funkcionális” működési eltérést mutat.

„1948 nyarán egy amerikai ügynök, aki ideiglenesen a budapesti amerikai követségen dolgozott [Harry Klingensmith], beszervezett egy csoport volt német és magyar antikommunista ügynököt, hogy dolgozzanak az amerikaiaknak […]. Klingensmith Budapesten kapcsolatba lépett az Abwehr [magyarországi] hálózatának maradványával. […] Némelyiküket a magyar hírszerzés delegálta, és lojalitásuk bizonyára számos kételyt ébresztett a németekben.

Ha nem szégyellném magam, csinos önéletrajzot írhatnék Szégyeneim története címen. Sőt, attól tartok, szinte bárki írhatna efféle könyvet, mert valamennyiünket szégyenkezésre nevelnek. A szégyenérzet segítségével formálnak olyanná, hogy belelöttyenhessünk, langyosan és lanyhán, a társadalom közreműködésünk nélkül kialakult öntőformáiba. A szégyenkezés bujkálásra, őszintétlenségekre kényszerít, megbénítja emlékezetünk kényelmetlen gócait, kialakítja bennünk az átértelmezések és átértékelések ártalmas képességét.