Skip to main content

Befejezetlen jelen


Kenedi János: Kis Állambiztonsági Olvasókönyv

Október 23.-március 15.–június 16. a Kádár-korszakban

Budapest, Magvető Kiadó, 1996, 510+443 o. 2489 Ft

1972 március 16-án „Viola” anonimizált fedőnevű rezidens egy konspirált lakásban átadta a III/III-A Alosztály alhadnagyának „Legyezőfű” anonimizált fedőnevű ügynök jelentését, amelyből kiderül, hogy előző nap „Legyezőfű” azért indult el „a Várba a Szentháromság térre, mivel már a 16-os autóbusz megállójában többen csatlakoztak hozzám. Kb.


Egy dehumanizált történet rehumanizálása


Az alábbi összeállítás részlet egy készülő könyvből, mely az 1918–85 között működött Hétfői Szabadegyetem történetét mutatja be a BM Archívumban fönnmaradt dokumentumok és az egykori szereplők visszaemlékezései alapján. A kötet, ha minden jól megy, idén ősszel jelenik meg az Új Mandátum kiadónál. Az alapötlet, hogy a BM-anyagot közzé kellene tenni, s hogy ezt nekem kellene megcsinálni, Kenedi János fejében fogant meg, és a kiadás tervét támogatta Demszky Gábor is, többek között az anyagi feltételek előteremtésével.


A november 4-ei szovjet támadás egyik fő iránya a legnagyobb felkelőközpont, a corvinisták[1] ellen irányult, akik az Üllői út, Nagykörút kereszteződésénél rendezkedtek be. E felkelő csoportok felvették ellenük a harcot, de bázisaikat rövidesen aknázni kezdték.[2] Így az ellenállás ott reménytelennek tűnt, és ezért már 4-én este vagy 5-én fegyveresen elhagyták a körzetüket. Egy kb.

Bulányi Györggyel Iványi Gábor beszélget – II. rész


Pontosan mikor is szabadultál?

1960. december 9-én. Akkor fölérkeztem a Nyugatiba, telefonáltam az Imre öcsémnek: itt Bulányi György. Nem akar hinni a fülének. Aztán azt mondja: „Azonnal ott vagyok!” Jön Mátyásföldre, és azt mondja, hogy maradj kinn, nehogy anyukának valami baja történjék a nagy örömtől. Akkor anyukám már 64. évében volt. Akkor ez számomra magas kornak tűnt. Szinte hihetetlen, hogy már én is 79 éves vagyok. Amikor hazaértünk, az „Öcsi” bement, és azt mondta, hogy jó híreket hallott, hamarosan szabadul a Gyuri.



A Vörös Hadsereg 1956-ban látszólag sikerrel töltötte be a mindenkori fegyveres erő klasszikus szerepét: „a királyok végső érveként” megmentette az önmagát röpke egy évtized alatt politikailag teljesen lejárató rezsimet, és visszaültette a hatalomba annak újabb mutációját. Az elmúlt években számos kiváló tanulmány tárta fel, milyen belső harcok és bizonytalanság közepette születtek a politikai döntések Moszkvában és Budapesten. Az újabb kutatások és publikációk tükrében a végrehajtás szintjén is meglepő fejetlenség és felkészületlenség uralkodott. Három-három kérdésre kezdem a választ.


A „köztes Európának” is mondott Kelet-Közép-Európa kisebb-nagyobb nemzeteit helyzetük és sorsuk a demokratikus újkor kezdetei – más szóval a XIX. század – óta arra ítélte, hogy két egyformán problematikus és ugyanakkor nehezen járható lehetőség között válasszanak: 1. betagolódás valamilyen nagyobb, birodalmi államkeretbe, vagy 2.


Sokat szidják a történészeket. Ennek van is némi alapja. Sok történész a lelke mélyén politikus szeretne lenni, vagy az is lesz. (Annál rosszabb a történelemnek.) Az sem tagadható, hogy sok történelemfaragó szépíti vagy torzítja, politikai szenvedélyei, jobbik esetben világnézete szerint formázza a történelmet, mint gyerek a gyurmát, vagy elegánsabban: mint szobrász a márványt. De vannak, nem is kevesen, történészek, szakemberek, a szakma hivatott mesterei is.

Jászi Oszkár 1947 végi Duna-völgyi búcsúlátogatása


A magyar politikai emigránsok hosszú sorában Jászi Oszkár egyik megkülönböztető vonása, hogy ő egyszerre két rendszer emigránsa lett – és maradt. Amikor a magyar demokrácia e század eleji úttörője, az 1918-as polgári-demokratikus forradalom egyik előkészítője és nemzetiségügyi minisztere kevéssel a kommunista hatalomátvétel után, 1919.

(1921–1997)


Történészszakmánkban kegyetlenül aratott a halál az utolsó esztendőben. Vörös Károly után elment a fiatal Lackó Mihály, majd Borsányi György. Most pedig itt állunk szakmánk egyik legkiválóbbja, Hanák Péter ravatalánál. Döbbenten és hitetlenkedve állunk itt, hiszen fantasztikus vitalitásával, hatalmas tudásával, vibrálóan élénk szellemével és kiapadhatatlan érdeklődésével ő mindig és mindenütt jelen volt munkánkban, vitáinkban és mindennapi életünkben.

Alekszandr Selepinnel Kun Miklós beszélgetett


Az 1918-ban Voronyezsben született és 1994-ben Moszkvában elhunyt Alekszandr Selepin életrajza nagyon jellegzetes. Apja a helyi vasútállomáson tisztviselősködött, és a posványos közegből kitörni vágyó gyermek már iskolás korában, nyaranta biflázta az egyetemi felvételi anyagát. Pályájának fontos mérföldköve lett a moszkvai elitértelmiség-képző, a híres IFLI, a Történeti, Filozófiai és Irodalmi Főiskola, amelyet nappali tagozaton kezdett el, de 1941-ben levelező hallgatóként fejezett be.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon