Pontosan egy éve nyílt meg az első fővárosi hajléktalanmenhely az isten szabad ege alatt élők Blaha Lujza téri aluljáróban rendezett, napokig tartó demonstrációjának nyomására. A történetet 1989-es karácsonyi próbaszámunkban írtuk meg.



A Beszélőt sok vád és bírálat éri azért, mert rendszeresen (többek szerint rögeszmésen) oldalakat szentel a társadalom margóján élő csoportoknak. Tudjuk, hogy a téma nem népszerű, egyeseket irritál, másokat untat.

Vagyis az úgynevezett „hajléktalanok”. Nem gúnyból és nem is meg nem értésből tettem idézőjelbe a fenti, manapság meglehetősen sokat hallott kifejezést, hanem azért, mert nem fedi teljesen az általa jelzett embercsoport néhány jellegzetességét. Mert az igaz ugyan, hogy az említettek sorsa közös abban, hogy mindannyian az utcán, a pályaudvarokon és más, konszolidáltnak vagy akár emberinek nem nevezhető „szálláshelyeken” töltik éjszakáikat, de igaz az is, hogy e rétegen belül igenis meg kell különböztetnünk több, egymástól igencsak eltérő csoportot.

Miközben a Belügyminisztérium a rendőrség segítségével újabb meg újabb nagy és közepes akciókat szervez az utcák és terek jogtalanul itt tartózkodó külföldiektől és engedély nélkül árusítóktól, valamint bűnöző elemektől való megtisztítása érdekében, a MÁV is meg-megújuló erőfeszítéseket tesz a pályaudvarok rendeltetésszerű használatának helyreállításáért. Az első összehangolt hadműveletre október 15-én került sor (a stratégiai előkészítést nem számítva), ez kéthetes fegyverszünettel végződött.

Lakhelyén, írjuk, mivel Bakosék jóhiszeműen bár, de jogcím nélkül lakják a nagyobbik szobát a másfél szobás, összesen 51 négyzetméter alapterületű tanácsi lakásban. Február 15-én a bíróság felbontotta eltartási szerződésüket Borbély Pál nyugdíjassal, a félszoba lakójával; az ítélet szerint a volt eltartottnak kell gondoskodnia másik lakásról. A felbontást az öregúr kérte, főleg arra hivatkozva, hogy Bakosné rosszul főz. Bakosék szerint az öregúrban mostohafia szította az elégedetlenséget.

Tudom, az önkormányzati választások első fordulója után nem illik a régi rendszer tanácsi apparátusát szidni, a döglődő oroszlánt rugdosni. Hogy mégis ezt teszem, az csak a kilátástalanság, a bizonytalanság miatt van, mely abból adódik, hogy semmi jelét nem látom annak, mi változás várható.

De mi is történt 1990. szeptember 27-én a Tűzoltó u. 80-ban? A nap ugyanúgy indult, mint az elmúlt 8 hónap mindegyike.

Jelenleg a főváros költségvetésének 1,25 százalékát költi segélyezésre.

Az Újpesti Családsegítő Központ október 2-i létminimum-számításának adatai még azok számára is megdöbbentőek, akik rendszeresen figyelemmel kísérik a társadalom életszínvonalának romlását. És mégis, ha jobban megnézzük ezeket az adatokat, azt kell mondanunk: még ez a kép is, mely pedig a kormány hivatalos számításainak kontrolljaként készül, és a belőle levont következtetések is nemhogy túl komorak volnának, hanem még optimistább is a kép, mint a valóság. Inkább a gr.