A fővárosban a rendszerváltás előtti utolsó évad vége felé, az 1989. május 17-e és 23-a közötti héten 25 intézmény 32 játszóhelyen 110 darabot 177 alkalommal adott elő. 1995. május 18-a és 24-e közötti héten 32 intézmény 48 játszóhelyen 139 darabot 200 alkalommal adott elő. A magyarországi színházi előadások felét a fővárosban tartják, a nézők több mint fele, kb. 55%-a fővárosi előadást néz.

Amíg az archaikus vonásokat mutató hagyományos életformák túlsúlya jellemezte a roma társadalmat, addig a modern értelemben vett politikai szerveződés lehetősége fel sem merülhetett, de a hagyományos életkereteknek a 60-as évek elején felgyorsuló bomlása, a munkaerőtartalék-státus és a pártállam társadalmi és politikai viszonyai sem kedveztek ennek.

Az űr

Egy 1961-es párthatározat szerint: „A cigánykérdés megoldásával kapcsolatban még számos helytelen nézet érvényesül.

Az evangélikus egyház valamikori püspök-elnöke, dr. Káldy Zoltán, nem lévén járatos a magyar szlengben, és nem sejtve a jövő szivárványos vitáit, előszeretettel használta kedvenc fenyegetését: „Amíg meleg vagyok, ezt nem engedem!” Például azt, hogy valamelyik papja, azaz a rá bízott nyáj valamely fekete – és nem piros – báránya olyat tegyen, ami a „Kádár–Káldy–Kállai-trojka” harmóniáját fenyegetné a Parlament folyosóin.

Egyház és világ

Az egyház és társadalom („világ”) viszonyát a protestáns teológia sokféleképpen próbálja és próbálta leírni, de mindezen modellek közös sajátsága, hogy a cselekvő, az „ágens” fél mindig a hívők közössége, helyesebben a rajtuk keresztül munkálkodó Isten.

Az egyház léte kihívás a „világ” számára, mert az általa hirdetett evangéliumban Krisztus szólítja meg az emberiséget.

Schiffer a Videotonban kezdett el forgatni 1991 nyarán, amikor a fölszámolás sorsára jutott vállalatcsoport megrendelések hiányában állásidőre küldte munkásait. Mintha a fölszámolók és menedzserek maguk se hitték volna el, hogy közeleg a dráma – de aztán, ’91 novemberében, ’92 első felében megtörténtek a tömeges elbocsátások. A konszernt időközben megvásárló Széles Gábor és társai 6000 fő alkalmazását vállalták, szemben a pár hónappal korábbi 15 000-es létszámmal (Beszélő, 1991/50, 1994/30.).

Munkanélkülinek lenni márpedig elég nagy baj. A védtelen, jogaikat nem ismerő munkanélkülieket leplezetlen ellenszenv vette körül.

Lengyelországban – miként mindenütt a térségben – fikcióvá vált az ingyenes orvosi ellátás, amelyet az alkotmány garantál a lengyeleknek: a betegek maguk veszik meg a fecskendőket, az injekciós tűket, a vattát; külföldön vagy kórházon kívül szerzik be a gyógyszereket; s persze komoly pénzeket fizetnek a kezelésekért, az operációkért és az ápolásért is. Aki teheti, magánklinikákon vagy az állami kórházakban magánpénzekből fenntartott alapítványoknál kezelteti magát, a kórházak pedig azt igyekeznek kihasználni, hogy a más körzetből érkező betegektől hivatalosan is kérhetnek pénzt.

Ha a parlament elfogadja a kórházak átmeneti finanszírozásáról szóló javaslatot, amely szerint a Tb-Alapok 1995-ös költségvetésének elfogadásáig az intézmények a tavalyi járandóságuk időarányos részének 10%-kal megnövelt összegét kapják, jószerivel el is költik azt a pénzt, amivel az Egészségbiztosító gazdálkodhatna. A lassan több mint elég 1995-ös költségvetési javaslat egyik változata sem tervez 10%-nál sokkal nagyobb forrásnövelést a fekvőbeteg-ellátás rovatában.

Mi magyarázza, hogy az 1988. májusi pártértekezlet után fél évvel a pártvezetés szakított az ott elfogadott állásponttal, mely szerint a pluralizmust az egypártrendszer keretei között kell megvalósítani, és elfogadta a többpártrendszert? Egyáltalán, hogy képzelték akkor a többpárti jövőt?

A pluralizmus kifejezés az MSZMP szótárában először kb. 1986 táján került elő, amikor is a szűk vezetés számára világossá vált, a tömegek pedig a bőrükön érezték, hogy a XIII. kongresszus irányelve alkalmatlan arra, hogy a gazdasági krízisből kivezesse az országot.

„Körülállták a terepasztalt, és ide-oda rakosgatták a panelházakat” – emlékezett megértő iróniával hatvanas évekbeli várostervező kollégáira Konrád György néhány héttel ezelőtt egy tévés stúdióbeszélgetésen. Az író – Preisich Gáborral, Budapest egykori főépítészével vitatkozva úgy érvelt, hogy nemcsak a pártvezetők, de a mérnökök is korlátlannak gondolták város- és társadalomtérvezői lehetőségeiket.