A cég ebből a szempontból a legjobb pillanatban alakult, amikor a privatizációs és kárpótlási irányváltás következtében teljesen bizonytalanná vált a kárpótlási jegyek sorsa.

E szerint az elképzelés szerint egy, a telkekre, földre, épületekre kirótt adó kiválthatná a bérek utáni, jelenleg horribilis mértékű elvonások (szja, tb-járulék) egy részét, ami által az adókat valóban fizetők terhei nem nőnének, viszont beszűkülnének az adókikerülés útjai, több „látható jövedelem” bontakozna ki a köz ámuló szemei előtt.

Ha komolyan gondolkodunk a vagyonadózásról mint az adózás kiszélesítésének lehetőségéről, azt is számításba kell vennünk, hogy az önkormányzatok pontosabb képet alkothatnak a területükön található ingatlanokról, mint a központi kormányzat.

Igen gyorsan, 1997 végéig szeretnék befejezni a privatizációt. Csakhogy a gyorsaság és az átláthatóság nehezen fér össze, mert utólag nehéz ellenőrizni és különösen visszacsinálni az ügyleteket. Az ÁVÜ ténykedését az előző kormány alatt is lassította, hogy mint jó hivatal előre ki akarta védeni az őt érő támadásokat.

Módszertanilag természetesen igaz, hogy a gyorsaság és az ellenőrzés ellentétben áll egymással.

Az egyik álláspont szerint az 1989–90-ben lezárult alkotmányozási reformfolyamat eredményeként létrejött szöveg olyan alkotmányos kereteket teremtett, amelyeknek sürgős megváltoztatása nem indokolt, hiszen az elmúlt évek különösebb alkotmányos válságok nélkül teltek, és ilyenekre a jövőben sem kell számítani.

„A kormányzó koalíció a népszerűségvesztés világcsúcsát állította fel” – nyugtázta megdöbbenését Szelényi Iván 1990 októberében, a helyhatósági választások eredménye láttán. Mivel korábban nem voltak önkormányzatok, a választók akkor valóban csak a konzervatív kormány első néhány hónapos teljesítményéről mondhattak ítéletet. A pártok pedig első alkalommal érezhették meg, hogy a politikai népszerűség – és hatalom – múlékony.

Adórendszerünk kifejezetten rossz, átalakítása pedig egyre nehezebb, ahogy telik az idő. Terjed a „szürke-” meg a feketegazdaság, mind többen vonják ki jövedelmük vagy tevékenységük kisebb-nagyobb részét az adózás alól. A hazai össztermék (GDP) egyharmadára taksálják az adózás alól kivont tevékenységeket; a személyi jövedelmeknek állítólag felét nem vallják be.

1990 óta az IMF folyamatosan szorgalmazza az energiaárak drasztikus emelését, és nem véletlen egybeesés, hogy az említett Békesi-nyilatkozat is a júliusi IMF-tárgyalások után kapott nyilvánosságot. Természetesen a honi energiatermelők is az emelés mellett érvelnek, hiszen például mára az MVM Rt. több mint 8 forintért állít elő egy kilowattórát, amelynek fogyasztói átlagára alig 6 forint.

Ez év elején hirtelen kiélesedtek a filmszakma egzisztenciális alapkérdései. Többé-kevésbé mindenki egyetért abban, hogy sürgősen privatizálni kell a mozgóképgyártás és -forgalmazás legfontosabb intézményeit, a Moképet és a filmstúdiókat, rendezni kell a filmjogokat, és meg kell hozni a filmtörvényt. Az alkotók most szerezhetnek tulajdont, jogokat, most szólhatnak bele, hogy milyen legyen az állami pénzek elosztásának és a magyar film piaci védelmének törvénybe iktatott rendszere.

Nem tartozom a hivatásos vészmadarak közé, akik szívesen hallgatják saját károgásukat. Az idei történelmi felvételi egyik vizsgabizottságában ülve azonban olyan sokkhatások értek, amelyek kérdések egész sorozatát vetették fel a számomra. A válaszokat nem ismerem, és aligha hiszem, hogy akad olyan okos ember, aki megmondja nekem, miért is van mindez így. De azért – környezetem unszolásának engedve – mégis közzéteszem tapasztalataimat, bosszankodjon más is, ne csak én.

Ma is működik a „Mésztelep” és a felsőgallai 6-os telep, ahol a húszas évek első betelepülőit – az ország minden részéről érkezett, főleg család nélküli embereket – helyezték el, nagy kolóniákban. Azóta újabb és újabb betelepülési hullámok érték el Tatabányát, ahol az 50-es évektől kezdődően a „szocialista város” szindrómának köszönhetően az átlagosnál több lakótelepi lakás épült, és így a betelepülők is valamivel könnyebben jutottak lakáshoz.