A legutóbbi ülésszakon dr. Király Ferenc a következőket mondotta: „Besétáltunk egy alkotmányos csapdába, amit egy kicsiny, erőszakos csoport állított nekünk. A mintegy 200 millió forintba kerülő népszavazás ennek a politikailag zajos, de a nép létszámához viszonyítva törpe képződménynek áll érdekében.”

Előre szerelném bocsátani, hogy miként magam számára megkövetelem azt a jogot, hogy saját véleményem lehessen, ugyanezt mástól sem tagadom meg.

Tisztelt János Barátom!

Utolsó találkozásunk óta átgondoltam mindazt, ami 1939 óta történt a Nemzeti Parasztpártban, és összehasonlítottam a Magyar Néppárt jelenlegi tevékenységével. Tudnod kell, hogy a Nemzeti Parasztpárt a többi párttal együtt 1945-ben képes volt érvényesülni a demokratikus folyamatban. Azt is tudnod kell, hogy a Kommunista Párt évről évre fokozatosan érvényesítette a megindult folyamat ellenkezőjét, míg 1948-ban el nem jutott a céljához, s a még látszólag független pártok vezetői ki nem árusították a pártjaikat. Erdei Ferenc úr a gatyás kommunista pártot.

A vérükbe ivódott hogy mindent le kell nyelnünk, mert semminek sem – magunknak sem – vagyunk a gazdái. Kopasz János például a Beugró voltam nem profi című (egyébként élvezetes) kis cikkében leírja, hogy „A kapunkon belépve tetten érek egy féfit vizelés közben… el kell viselnem.” Valóban el kell-e? Én nem viseltem volna el. Hanem kitessékeltem volna a vizelőt a lakóházamból. (Nemegyszer megtettem már ezt a forgalmas Szent István körúti házunkban.) Házam? Házunk? De hát a tulajdonviszonyok még… Akkor is!

Sokkolt cigányok? – sokkolt kutatók?


Tatabányán és környékén 1988-ban az Országos Haematológiai és Vértranszfúziós Intézet (OHVI) egy kutatócsoportja gyűjtött anyagot orvosbiológiai vizsgálataihoz. Dr. Tauszik Tamás, az OHVI populációgenetikai laboratóriumának vezetője megütközve olvasta Bencsik János írását.

A legtöbb lapnak van – kell, hogy tegyen – valamiféle „Visszhang” rovata. A „Beszélő” neve lehetővé tesz egy érdekes szójátékot: „VisszaBeszélő”. Így, ahogy leírtam. Egybe írva és a második tagot nagybetűvel írva. S hogy az ötlethez tartalom is legyen: máris küldök egy hozzászólást, amit nagyon fontosnak tartok!

Barátsággal!

Minden Szomory Dezsőről szóló írást izgalommal olvasok, hiszen darab ideje célom, hogy, mint egy avartüzet, fellobbantsam az iránta való érdeklődést. Ezt – a dolog felületéről nézve – könyvkiadóként teszem – de ki a kiadó? s miért és mit ad ki? – éppen most, a Gutenberg-galaxis végi s a jelenlegi magyar időkben? Nincs tér ebbe belebonyolódni, ehhez – Szomory kedvelt kifejezésével – („micsoda”) balzaci mélységek és körültekintések szükségeltetnek. A mai magyar kiadók többsége nem üzleti vállalkozásból, hanem valami más, e helyen bizonyára ismert okokból igyekszenek kihasználni a könyvkultúrában még benne lévő, talán még évtizednyi lehetőséget. Azonban a felgyújtandó érdeklődés sikere a recepción múlik – amely jól irányított fuvallataival fölserkenthetné a kiadó álmodta, kívánta futótüzet.

Nyilvánvaló, hogy a Beszélő nem adhat teret a végtelenségig Eörsi Lászlóval folytatott vitámnak, mégis jó lenne, ha a szerkesztőség lehetővé tenné neki, hogy kifejtse: mit tekint annak a mítosznak (szerinte „nagyszerű esemény”, szerintem „emberfeletti történelmi esemény”, a tárgy szempontjából érdemi különbség nincs), amelyet én Jankó Piroskáról írt tanulmányomban szerinte koncepciós módon lerombolni törekedtem. Én kísérletet tettem állításának értelmezésére, ő eredményemet nem fogadta el, de a másodszor is címbe emelt szintagma értelmezé­sével adós maradt. Tartozom ezzel a pártfogó javallattal Eörsinek, aki a Beszélő hasábjain publicitáshoz juttatta egy kis példányszámú kötetben megjelent szövegemet, ő pedig a magyarázattal tartozik a lap olvasóinak. Hagyjuk a hadova hintát, elő a farbával!

Kezembe került két történész írása Jankó Piroska ügyében. Ha az ember felületesen olvassa, azt hinné, két történész szakmai vitáját követi figyelemmel. Szerintem sajnos inkább sértődöttség, netán féltékenység van a háttérben. Nem kívánok igazságot tenni az általam egyként nagyra becsült történészek vitájában, akik mindketten a kiváló 1956-os Intézet munkatársai. De mint a forradalom résztvevője és a megtorlás elszenvedője, egy jogerős halálos ítélettel és 12,5 év börtönnel a hátam mögött engedtessék meg néhány megjegyzés.

A rend és a tények kedvéért: Kőbányai János helyreigazításában tényekre hivatkozik, a tények azonban makacs dolgok. Kőbányai azt írja, „adataim” „valósághiányban szenvednek”, ezért kell kiigazítanom.