A Bokréta utcai nevelőotthonról szóló riportsorozatunkhoz (Beszélő 2., 3., 4., 5. szám) terjedelmes helyreigazítási kérelem érkezett Nagy János igazgatótól. A kérelem azonban jórészt személyeskedő megjegyzéseket, ellenőrizhetetlen állításokat, illetve a cikksorozat érdemi mondanivalóját nem érintő kiegészítéseket tartalmaz, ezért közlését nem tartjuk szükségesnek. Mindössze két megjegyzést idézünk:

1. „1986-ban nem járt intézetünkben »Katica« sem karácsonykor, sem Mikuláskor.”

2. „A riporter, aki a 4.

Szabad Demokraták Szövetsége!

Sok sikert kívánok a választáshoz az egész ország területén.

A kommunistákkal szemben pedig határozottabb, keményebb fellépést, ill. számonkérést.

Kíváncsi lennék arra, hogy ha egy nagyobb összegű adócsalást vagy sikkasztást követnék el, majd pedig kijelenteném, hogy én elhatárolom magam a múltamtól, akkor mi történne?

90. 01. 29.

Üdvözlettel:

Vajda Jenő
szobafestő-mázoló-tapétázó mester
Budapest

Hálás vagyok a szerény és ügybuzgó Klein úrnak, a szekszárdi Állambiztonsági Szolgálat tagjának, hiszen nélküle talán soha nem írtam volna meg a VAKOLÓ-t. Ám amikor tavaly év végén a Szabad Demokraták Szövetsége képviseletében előadó körúton jártam Tolna megyében, többen felhívták a figyelmem: érkezesem előtt ott járt Klein úr, kérdezgetett, szimatolgatott, sőt tréfálkozott is: valakinek például azt mondta, hogy ha belép az SZDSZ-be, nem lesz esélye, hogy nyugdíjba vonuló főnökét ő kövesse a hivatali ranglétrán.

Mint a Beszélő régebbi olvasója (ezt nem az érdem kedvéért írom), csalódásomat szeretném levelem útján az Önök tudomására hozni. Ennek oka a Nevelőotthon és a rendőrség című sorozat mondanivalója, stílusa, hangneme. A sorozat arra alkalmas, hogy a benne szereplők mindegyikét egymás ellen fordítsa, de arra nem, hogy a speciális nevelőotthonban élő gyerekeink helyzetét pozitív irányba elmozdítsa. Sokáig gondolkodtam, reagáljak-e a leírtakra. A pályán eltöltött 21 év ezt kötelezővé teszi számomra.

Tisztelt Szerkesztőség!

Lapjuk 1990. február 5-ei számában – egyik szakirányító szervünk információira hivatkozva – cikket jelentettek meg a Magyar Honvédelmi Szövetség (MHSZ) gépjárművezető-képzéséről. Tekintettel arra, hogy lápjuk az igazság keresését és közzétételét tekinti céljának, és mint írják, „Nincs átfogó képük arról, hogy mi történik az MHSZ főhadiszállásán”, ezúton tájékoztatom önöket.

Az MHSZ Országos Közgyűlése 1988.

Megborzongat a szebb jövő gyönyörűsége, amint az Ön leveleit olvasom a Beszélőben, és egy kicsit kiráz a hideg.

Miért?

Csupán azért, mert elképzelem, hogy milyen remek lesz 1 százalékos, majd 2 százalékos, a harmadik két évben 3 százalékos, és ezután életem végéig 4 százalékos földértékadót fizetnem.

Soha nem látott lehetőség ez a számomra, hiszen ilyen magas adókat eddigi életem folyamán még nem vetettek ki rám.

A mai ember Magyarországon abban a reményben veri magát életfogytig tartó adósságba, hogy öregkorára tető legyen a feje felett, és

Nagy érdeklődéssel kísérem figyelemmel Révész Sándor cikksorozatát (A Nevelőotthon és a rendőrség), többek között azért is, mert elmúlt év december végéig az ominózus Bokréta utcai Ifjúsági Nevelőotthon nevelőtanára voltam.

Bár az írás alapvető megállapításait osztom, a rendőrséggel való „kapcsolattartás” okainak és miértjének feltérképezését példaértékűnek tartom, mégis úgy érzem, az objektivitás megkívánja, hogy némely vonatkozásban kiigazítsam.

Mikus Gyula igazgatói működését (sok tekintetben joggal!) eufórikus hangulat lengi körül, holott sajnos

Elcsépeltté vált sajtószolgálati nyilatkozatokban a fordulat: megütközéssel értesültünk erről vagy arról. Mégsem tudok most mást mondani: megütközéssel értesültem arról, hogy az SZDSZ (és az MDF) képviselői találkoztak a Budapestre látogató dél-afrikai külügyminiszterrel.

A Beszélő január 22-i számában Szabó Miklós próbálja megmagyarázni, hogy miért volt ez helyes. Kőszeg Ferenc ellenvetései helyesek, de nem elégségesek.

Tisztelt Főszerkesztő Úr!

Lapjuk egy, a közelmúltban megjelent számában Kié lesz az Akadémiai Kiadó? címmel rövid írást tett közzé. E cikk érinti vállalatvezetői jövedelmemet, s arról teljesen légből kapott adatokat közöl.

Már bánom, hogy előítéleteim rabjaként (SZOT-rendezvényre nem járunk!) elkerültem az Országház teret január 29-én. Ha saját szememmel látom, fülemmel hallom, talán eldönthetném, mi is történt ott.

Most ugyanis, a rádióra és az újságokra hagyatkozva, zavarban vagyok. Már azt sem tudom, hányan voltak ott. Szilágyi Sándor a Szabad Európa Rádióban tízezer emberről beszélt, a budapesti rádió mintegy harmincezerről.