Hetek óta aggodalommal figyelem a környező országok nemzeti kisebbségeiről szóló híreket. Aggodalmamat egyre inkább fölváltja a fölháborodottság, mely a következő kérdést veti föl bennem: jótékony államunk, mely szívén viseli a külföldön élő kisebbségek sorsát, s ha külföldről van szó, tele van segítőkészséggel, vajon házon belül miért nem tudja ezt a problémát ilyen odaadással kezelni.

Vegyük alapul Hartát. Dinamikusan fejlődő Duna melléki község, ahol a svábok munkaszeretete, szívós kitartása többre ment, mint máshol a Párt Ereje meg az állami dotáció.

Változnak az idők. Eddig a vallásos hit lekicsinylése, kigúnyolása volt a „sikk”, mostanában pedig kezd divatosság válni vallásosnak mutatkozni, „kereszténynek” lenni.

Így, idézőjelben írom, hiszen kereszténynek lenni eredetileg azt jelenti, hogy „Krisztushoz tartozó”-nak, „Krisztust követő”-nek lenni, ami viszont kemény dolog – életünk átprogramozását jelenti –, gondoljunk csak az evangéliumokban leírtakra.

Galériánk 400 tagja és alkalmazottja nevében eljárva tájékoztatom Önöket, hogy a Művészeti Alap vezetése 1990. január 2-án bankemberek, lakatosok és még sokan mások segítségével hozzákezdett törvényes alapon működő Alkotóközösségünk erőszakos és embertelen megszüntetéséhez. Sajnálatos módon a Művelődési Minisztérium apparátusa törvénytelen lépéseiket utólag igazolta.

Budakeszin lakom négy éve. Annak idején örömmel költöztem ide, most mégis szégyellnem kell ebbéli mivoltomat. Ugyanis a község lakóinak egy része olyan felháborító magatartást tanúsított a közelünkben levő hajléktalanokkal szemben, ami már-már emlékeztet a fasiszta pogromokra. Itt bizony magyar verte a magyart. Pedig Budakeszi lakossága a román események idején az elsők között szervezett nagy sikerű gyűjtést a Művelődési Ház előtt, és juttatták el adományaikat Erdélybe a szegény, bajba jutott magyaroknak.

Az önkényes lakásfoglalókkal kapcsolatos problémák múlt év ősze óta különösen gyakran vetődnek fel a IX. kerületben. Régebben a hatóságok, ha tudtak is „önkényesekről”, ritkán éltek a karhatalommal történő kényszer-kilakoltatás törvény adta eszközével. Részben talán méltányosságból, részben pedig azért, mert többgyerekes családok rendőri közreműködéssel történő utcára penderítésének szomorú képe kínosan hatott volna.

Drága Barátaink!

Az 1989. december 22-i romániai forradalom, amely egy magyar református lelkész védelmében indult útjára, a magyarság és a románság közös forradalma volt.

A forradalomból született nagy mozgalmak egyik legfontosabbika a Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Ti vagytok a hivatottak arra, hogy a romániai magyar nemzeti kisebbség jogait megvédjétek, szemben a szélsőséges nacionalista uszítással. E törekvésetekben minden magyarországi párt támogat Benneteket.

Válasz a Beszélőnek

Zavarban vagyok a Beszélő két, személyemet érintő írását olvasva. A Beszélőről mind ez ideig az a kép élt bennem, hogy európai lapként valós adatok alapján kritizálja azt, amit mi is: az állampártot. Szurkoltam is sokszor neki, még ha megoldásaival nem is mindig értettem egyet.

Most azonban úgy tűnik, európaiságán csorba esett. Egyik írása sem alapul ugyanis valós tényeken. Kozák Gyula elfelejtette megírni: nem azt mondtam neki, hogy személyesen Aczél Györgytől kaptam utasítást.

Tölgyessy Péter nemrégiben annak a reményének adott hangot, hogy bár a választások után nem várhatunk gyors javulást az ország gazdasági helyzetében, de legalább a közérzetünk javulni fog.

Aggódva figyeltem a kampány során az ország népének megosztását nemzeti, faji, vallási alapon. Úgy hiszem, ezek szöges ellentétben állnak a demokrácia alapelveivel. Tapasztaltam választási nagygyűlésen ennék egyenes következményét; az izzó gyűlöletet a kirekesztettek iránt. Most azt hallom, nem biztos, hogy a parlamenti ülések nyilvánosak lesznek!

Nagy érdeklődéssel olvastam a Beszélő utolsó számában Szabó Ágnes tollából született, siralmas helyzetképet. Úgy is, mint áldozat, úgy is, mint az áldozatok érdekképviseleti szervezetének egyik vezetője számára jól ismert az a jogos felháborodás, amelyet a cikkben érintett témát szabályozó 72/1989 és 104/1989 MT-rendelet kiváltott. A többszörösen hátrányos helyzetben lévő áldozatok, akikről a legutolsó időkig a könyveskálmáni boszorkánysági határozat volt érvényes (ilyenek nem léteznek, tehát róluk szó sem essék), valóban becsapottnak érezhették magukat.

Április 8., éjfél van. Nyugodtan mondhatjuk, sorsdöntő nap Magyarország életében.

Vesztettünk, hangzik el több SZDSZ-es nyilatkozótól. Nem! Győztünk! Győztünk, hiszen egy majd fél évszázados diktatúra ért véget ezen a napon. Győzött a nép. A vesztes a diktatúra lett.

– Annyit szenvedett ez a nép, annyi vereség érte (már a fociban is), annyira megalázták magyarságát, hogy egyszer már győzni szeretett volna. Győztünk is, de ezt a győzelmet is igyekeznek egyesek kisajátítani, hiszen az ellenfél eltűnt. Ellenfél pedig kell, hogy a győzelem ízét érezni lehessen.