Skip to main content

Befejezetlen jelen

Szalai Pál: Személyi követőm


Azt, aki – többek között – ezeket a jelentéseket (is) írta, 37 éven át legjobb barátomnak, sokáig erkölcsi és intellektuális példaképemnek tartottam. Igaz: barátságunk ritkán terjedt ki magánéleti beszélgetésekre, annál inkább közügyekre és elméleti kérdésekre. Zuglóban közös iskolába, de nem közös osztályba jártunk 1950–54-ben. A tanulók jelentős része a kerület fehérreakciós, sőt: sok esetben fasizáló kispolgárságából érkezett, a rendszer erre csapta rá a sztálinista „fedőt”.

Szakolczai Attila: Szegény történelem


Ez itt a vértanúk vére, hirdeti Jobbágyi Gábor kötete, amit a kiadó azzal ajánl az olvasóknak, hogy most „végre megismerkedhetnek a való tényekkel”, „mi történt 1956–57-ben Magyarországon”, vagyis a forradalom alatt és az azt követő megtorlás során. A pontosság ugyanúgy nem erénye a kiadónak, mint a szerzőnek, hiszen Jobbágyi könyve időben jóval túlnyúlik a megadott határon (a kötet szereplői közül Angyal Istvánt 1958-ban, Mansfeld Pétert 1959-ben, míg Fáncsik Györgyöt már 1960-ban ítélték el jogerősen, illetve végezték ki), de tartalmában sem az, mint aminek mondják.

Szilágyi Sándor: Repülő egyetem csoportdosszié


„Kurvára megsértődtem!”
Interjú Betlen Annával

Hogyan került hozzátok a Szabadegyetem?

Nem tudom. Szerintem a Janót [Eörsi János] kérdezte meg valaki – talán éppen te –, nem akarjuk-e, hogy nálunk legyen. Rögtön rávágtuk, hogy persze, mi sem természetesebb. Én direkt nagyon előnyös dolognak tartottam ezt, először is azért, mert így legalább kéthetente részt tudtam venni az előadásokon, merthogy otthon voltam a két pici gyerekkel (Sári öt-, Dani hároméves volt), így viszont házhoz hoztátok az egyetemet.





Szabó Miklós: A fegyverek kritikája


Elérkezett a Tanácsköztársaság nyolcvanadik évfordulója. A rendszerváltás tizedik évében (’89-től számítom) indokolt első utókorként visszatekintenünk rá, és véleményt alkotni. A Horthy-rendszer valahogy úgy kezelte ’19-et, mint a kommunista történetírás a francia forradalom történetében az hebertistákat és a veszetteket, akik olyan szélsőségesek voltak, hogy az még a jakobinusoknak is sok volt.

Litván György: Mérei és a „krampusz”

Esettanulmány


Mérei Ferenc és régi barátai, elsősorban a nagy tréfamester, Lux László az ÁVH-t, a belügyet becézték Krampusznak, aki, mint a mesében, elviszi a rossz gyerekeket. Érdekes lenne tudni: mikor született ez az elnevezés. Hiszen Mérei 1950-ig párttag volt, egyértelműen kommunistának vallotta magát, sőt mint azt éppen az egyik most talált ávéhás jelentésben olvashatjuk, „császára” volt a hazai pedagógiának és pszichológiának.

Révész Sándor: A borotva éle


November 4-e, reggel hat óra. Halda Aliz Napos utcai társbérleti szobájában csöng a telefon. Gobbi Hilda telefonál: itt vannak az oroszok. Míg Halda az előszobában a földúlt Gobbival beszél, Gimes Miklós a társbérleti szobában Nagy Imre közleményét hallgatja a rádióban. Később átmegy a családjához a Vöröshadsereg útjára, és megborotválkozik. Az önköltésű legenda szerint Rákosi, majd Gerő bukására tartogatott szakállat végül tehát a szovjet invázió söpri le hősünk arcáról.

Jegyzőkönyv Iván Kovács László kihallgatásáról


Iván Kovács László
1930. Debrecen
Rábai Margit
Alsógöd, Fürst S. u. 22.

Én a „Corvin közi” ellenforradalmi fegyveres csoport feletti parancsnokságot 1956. október 26-án vettem át. Ebben az időben szereztem tudomást arról, hogy a csoport fegyvereinek nagy részét a Kilián laktanyából kapták, a csoport tagjai tudomása szerint a Kiliánban nem maradt fegyver. Ennek ellenére október 26–27-én többször kaptunk könnyű fegyverekből származó tüzet a laktanyából. 28-án már nem észleltük ezt. (…)

Az értekezletre Janza honvédelmi miniszterrel közösen mentünk át.







Eörsi László: „Azt hiszitek, én nem vagyok olyan magyar, mint ti?”

A Corvin közi fegyverátadási tárgyalások


A Corvin közi fegyveres felkelőcsoport magja 1956. október 24-én, azaz a forradalom másnapján alakult körülbelül 50 fő részvételével. A csoporthoz több száz felkelő csatlakozott, és – a környező csoportokkal szorosan együttműködve – rövidesen Budapest legnagyobb fegyveres felkelőcsoportjává vált, mintegy kétezres létszámmal. A csoport parancsnokságát október 25-én Iván Kovács László vette át, akit ezért 1957. december 30-án kivégeztek. A csoport kapcsolata a Nagy Imre-kormánnyal és az új hatalommal korántsem volt harmonikus.

Tömpe András elvtárs levele a Központi Bizottsághoz



Berlin, 1968. augusztus 24.

Tisztelt Elvtársak!

A Központi Bizottság sok tagja nem ismer, ezért mindenekelőtt legfontosabb életrajzi adataimmal igyekszem alátámasztani, miért érzem feljogosítva magam arra, hogy közvetlenül a párt vezető szervéhez forduljak. 17 éves korom óta, 38 éve dolgozom szakadatlanul a kommunista mozgalomban. 27 évet illegális munkában, fronton, partizánként, börtönben és koncentrációs táborban töltöttem. Négy ország kommunista pártjának voltam tagja.



Jelentés az MSZMP Politikai Bizottságának


Május 6-án este Koszigin elvtárs az SZKP Politikai Bizottsága megbízásából telefonon kérte Kádár elvtársat, hogy május 8-án inkognitóban látogasson el Moszkvába, ahol a nap második felében őt, Gomulka, Ulbricht és Zsivkov elvtársat tájékoztatnák a csehszlovák vezetőkkel folytatott május 4-i tárgyalásokról, egyben véleményt cserélnének a további teendőkről.

A május 8-i moszkvai megbeszélés hat és fél órát tartott. (…)

Brezsnyev elvtárs egyórás tájékoztatást adott a Dubcek, Csernik, Smrkovsky és Bilák elvtárssal folytatott május 4-i beszélgetésről.




Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon