Skip to main content

Befejezetlen jelen

Zilahy Péter: Az utolsó Ablakzsiráf

K–ZS folytatás


k

A könnyező tiszt oszlásra szólít fel, hagymatalálat érte a kordont. Félig a megafonba, félig az adóvevőbe mondja, kérem oszoljanak. Oszoljon maga, ordít a mellettem álló néni, papírcsákóján felirat: „én egy véletlen járókelő vagyok”. Többé nem oszlunk. Hátszelünk van, és a rendőrök szemébe süt a nap. Az idő a mi oldalunkon. Szembejön a magyar tévé, és felvesznek mint belgrádi diákot. A tüntetés nyolcvanadik napján a hangulat töretlen, külföldi tudósítónk jelenti a Duna–Tisza–Dráva–Száva-sokszögből. A belgrádi diákok kotonnal dobálták a bíróság épületét.


Krasztev Péter: Vérisszák

Vendettázók Albániája


Zsarutörténet

„Policia!” – tépte föl az állami rendszámú terepjáró ajtaját egy szakajtófejű egyenruhás, és intett, hogy kifelé. Azután ugyanazzal a lendülettel kis híján beleszédült egy útszéli szemétkupacba: gyalázatosán részeg volt. Jimmy, a tolmácsunk, éppen a kocsma bejáratánál állt, és egy siheder gyilkosjelöltet próbált rávenni arra, hogy mesélje már el a külföldieknek, milyen technikával képzeli lemészárolni az ellenségét.


Karsai László: Történészek, gyilkosok, áldozatok

Viták a Holocaust-szaktudományban


Michael Marrus neves amerikai Holocaust-szakértő történész néhány évvel ezelőtt elismerően veregette meg saját és szintén a Holocausttal foglalkozó kollégái vállát. Vélekedése szerint az elmúlt két évtizedben a Holocaust olyan sajátos, új tudományterületté vált, ahol más korszakok szakértő történészei is otthon érezhetik magukat. Azonos forráskezelés, metodológia jellemez minket, Holocaust-szakértőket, akik tudatosan pontos módszertannal nem szűk, hanem széles, nagy problémaköröket felölelő kérdésekre keressük a válaszokat – dicsekedett M.

Zilahy Péter: Az utolsó Ablakzsiráf

Öt éven felülieknek


a

A magyar ábécé első betűje az A[1]

Golyóálló üveg által.

Ha feloszlatnak is, a szemébe nézek. Mozdulatlan testőrök napszemüvegben, nyári mikulások a hátsó ülésen. Felcsillanó cigarettatárca kondenzcsíkja retinámon. Az aranykor, mely itt volt karnyújtásnyira a határ túloldalán. Ha tudtuk volna! Hittünk volna a híreknek! Az elsuhanó Zastaváknak, idegenbeszakadthazánk fiainak, hogy jó, mint a mesében.






Forgács Éva: Donáth Péter (1938–1996)


Az önpusztítás mint műalkotás, akart és nem akart kudarc és diadal, Péter – az élet, az élhetés, amint utópiává távolodik tőled, s amit ezért, tudva és nem tudva, fokozatosan leépítettél, mint hamis látszatot.

Festőnek lenni, ez távolról sem a festést jelentette neked. Hamar el is dobtad az ecsetet, a képcsinálás más, mesteremberhez méltóbb, számodra mellébeszélésre alkalmatlanabb eszközei kedvéért.


Kozák Gyula: (M)oral history

A szociológus nyomorúsága


In memoriam R.

[A Jehova Tanúi Egyház szervezete]


A Jehova Tanúi Egyház (kezdetben Komoly Bibliakutatóknak nevezték magukat; más, kritikus egyházak pedig – s ennek nyomán a század eleji sajtó is – millenistáknak hívták őket) alapítója, Russell egyszemélyi vezetője volt a közösségnek.

Mára a teljesen kiépült szervezet élén a Vezetőtestület áll, mely Brooklynban székel, s bár létezik az elnöklő fogalma, a vezetés mégis kollektív. Több (pl. a nagyon fontos írói) bizottságban végzi munkáját.

A vezetőtestület alatti, inkább protokolláris irányítási egységek a zónák. Élükön a „zónafelvigyázó” áll.




Iványi Gábor: A magyarországi Jehova Tanúi Egyház küzdelmes évtizedeiről


Nem célom, hogy a Beszélő nyújtotta lehetőséggel élve és helyzetemmel visszaélve e lapokat hitvita számára foglaljam le. Olyan emberekről akarok írni, akik meggyőződésükért, hitükért szenvedések próbáit is kiáltották, sőt meggyőződésem, hogy az „ötödik pecsét” feltörésekor közülük valók is állnak majd a mártírok között az oltár alatt.

Jehova Tanúi: az 1870-es években Amerikában keletkezett millenista szekta híveinek Mo.-on ismert elnevezése. »Komoly bibliakutató«-knak is nevezik magukat.


Kovács Katalin, Váradi Monika Mária: Kisvárosi nők


Hatvan különböző foglalkozású, eltérő életkörülményekkel, társadalmi helyzettel jellemezhető asszony élettörténete alkotja írásunk alapanyagát. 1995 júliusa és 1996 márciusa között beszélgettünk velük ott, ahol mindannyian élnek, egy alföldi mezővárosban.[1] Egy eltartott és egy közelmúltban munkanélkülivé vált asszony kivételével valamennyi beszélgetőpartnerünk aktív kereső volt a kérdezés időpontjában.

1956. november 9. 15.29 h.


Név nélküli állomás, székhelye ismeretlen:

A szabadságharcosok már fáradtak, de lelkesebbek, mint valaha voltak. Segítséget kérünk, amíg nem késő. Kérjük, segítsenek bennünket hazánk megmentésében!

(Forrás: Magyarországi rádióadások 1956. október 23-a és november 9-e között, Szabad Európa Rádió Archívuma, München. 1981. 373–376. o.)






Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon