Kultúra

Barna Imre: Rendszerváltozás A-tól Gy-ig


Két éve, egy nehéz nap – az első szabad választások – éjszakáján hazafelé tartva, a kihalt Attila úton egyszer csak látomásom támadt. A látomás egy őrülten szirénázó rendőrzsiguli képében süvített el mellettem, és az tette rendkívülivé, hogy a rendőrzsiguli lehúzott ablakán roppant méretű MDF-zászlót dugott ki és lobogtatott egy rendőrkéz.

Voltak akkoriban már ilyen látomásai az embernek. Kinek milyen. Tamás Gazsi például Mucsát vizionálta, meg is kapta érte sokaktól a magáét.


Hajdu István: Megszámított pátosz

Gérard Garouste munkái az Ernst Múzeumban


Némiképp zavarba ejtő Gérard Garouste kiállítása, mely az itt kevéssé, ám Nyugat-Európában jól ismert mester új képeiből és szobraiból szerkesztődött. Zavarba ejtő, mert bár hozzájuthattunk már eddig Garouste-művekhez – az 1984-es VI. Kisplasztikái Biennálén egy szobrához, a Ludwig Múzeumban festményéhez –, a lényeget illetően meg kellett elégednünk hivatkozásokkal, melyek mindannyiszor túlmutattak azon a minőségen, ami e kevéske információ alapján feltételezhető volt; magyarul: a festő híre, idézettsége jóval parádésabbnak látszott,  mint Magyarországon megismert munkái.

Bikácsy Gergely: Az Apokalipszis gyermekei

Leningrád cowboys menni Amerika?


Jurij Zaharov orosz rendező leningrádi srácokkal beszélget, akik a puccs idején, húszan-harmincan barikádokat védtek. „Ha megindulnak a tankok, akárcsak egyetlenegy, elsöpörték volna a gyenge és rögtönzött barikádunkat” – mondja józanul egyikük. Rendkívül tanulságos és érdekes filmet láthattunk február végén a magyar televízióban (a rendező egyébként nemrég Pesten járt, szóba került, hogy nálunk rendezhetne). Puccs után s tán újabb puccsok előtt: meglepő, mennyire mérsékeltek, tisztánlátóak a leningrádi barikád védői, hogy mennyire hiányzik belőlük a túlhabzó, felszínes lelkesedés.

Rakovszky Zsuzsa: „Piros almák a Maroson…”

Réz Pállal beszélget Rakovszky Zsuzsa


Amikor telefonon megbeszéltük az interjút, azt mondta, a Holmiról ne kérdezzem, szívesebben beszélne, mondjuk, nőkről, folyókról, a halálról. Hogy a nők és a halál miért fontosak, az értem, de miért éppen a folyókat említette harmadiknak?

Hát ezt egy pszichoanalitikus tudná megmondani, talán. Gondolom, azért, mert az Apollinaire hídja alatt futó Szajna meg az én ablakom alatt futó Duna… vagyis a víz a költészetben is meg az emberi életben is a múlandóság jelképe. Pontosabban nem is a múlandóságé, hiszen az a víz is megmarad valahol, ami elfolyik, csak már nem a mienk.


Hajdu István: A régió szélén, a világ közepén

Kortárs horvát művészek az Ernst Múzeumban


A most oly divatos – és sokak által nagyon is vágyott, jó és rossz értelemben igencsak százféleképpen hasznosítható – regionalizmus eszméjét is illusztrálhatná többek között az Ernst Múzeumban nyílt kortárs horvát képzőművészeti kiállítás, mely azonban inkább „csak” jó és komoly, igen komoly tárlat.

Scherter Judit: „…hogy lássam, az Ördög győzött-e vagy az Úristen”

Gráber Margittal beszélget Scherter Judit


„…(a kecskeméti művésztelepen) nevezetes dolog történt meg velem. Életemben először kérték meg a kezemet. Egy reggel ott festettem, amikor a hátam mögött – talpig subában – megállt egy juhász.



– Kisasszony, zsidó lány maga?
– Nem – feleltem én, a további konfliktusokat elkerülendő.
– Mert göndör – szólt gyanakodva.





Én festettem tovább, egyszer csak újra megszólalt:



– Kisasszony, eljönne hozzám feleségül?
– Nem – feleltem én.
– Pedig jó dolga lenne, ilyesmivel soha többé nem kellene foglalkoznia.


Vitalij Moszkalenko: Arról, hogyan „gyakta meg” Csehov a japán nőt


Nos, megtörtént. Jack Nicholson megfogta Jessica Lange két lábát, hanyatt lökte a nőt az asztalon, és a FÁK verítékező polgárainak szeme láttára „bevágott neki”. Mindez február ötödikén történt, A postás mindig kétszer csenget című amerikai film sugárzása során. Hangsúlyozom: az állami televízió egyes csatornáján. Nyugtalanság lett úrrá rajtam, kinéztem az ablakon, nincs-e valami… valami mozgolódás. Semmi. Csönd. Tüntetés nincs, tiltakozást nem hallani, az éhes és „privatizált” nézőknek tetszett, ahogy Jack csinálta.

Bikácsy Gergely: Gondolkodó képek

avagy a Közjáték


Minden reggel és este négy-öt perc csupán, annyi, mint egy arcpirító reklám, s talán csak a rövid műsor vége felé kezdünk ráébredni, hogy más minőséget látunk, mint eddig egész nap, csak akkorra tisztul ki a fejünk Híradótól, A Héttől, mikorra ezek a furcsa képek és szövegek épp véget érnek.

Lassan a tévé műsornapjának legizgalmasabb öt perce lesz a Közjáték. Szinte követelőzve kívánkozik a játékosan filozofikus műsor jellemzéséül Weöres Sándor címe az eddig látott programok közül: A teljesség felé.


Makkai László: Átmentés művészeti alapon

– visszatársadalmasított államosítással


A nemrég kimúlt évtizedek pártállami „mindenhatója” a művészet magasztos szféráját sem kímélte. Saját képére teremtette azt is. A művészi alkotás szabadsága, a korlátozásoktól mentes piaci mozgás, a demokratikus szervezeti és intézményi rendeződés kispolgári csökevényei helyett mindent tudó párthatározatok és ellentmondást nem tűrő kormányrendeletek által irányított, masszív kliensrendszerre támaszkodó kíméletlen kézi vezérlés útján formálódott a honi művészeti élet a szocializmus emberarcú képére.

Antal Gábor: Karinthy Cini halálára

1921–1992


„Magamról annyit: valóban megnősültem, feleségemnek első férje elesett, van egy négyéves kislánya. Feleségem huszonnégy éves, én huszonöt. Az idén végeztem az egyetemet (persze, bölcsészetet), nyelvészetből és olasz irodalomból doktoráltam. Most is tartom a kapcsolatot a tudománnyal, az egyetemi Nyelvtudományi Intézetben dolgozom. Azonkívül írok ide-oda, lapokba, rádióba. Gabi bátyám nincs valami jól, szakemberek szerint úgyszólván semmi remény felgyógyulására.