Nyolcvanhárom éves korában meghalt Francis Bacon, a század egyik legjelentősebb festője.
Művészete a szó legszorosabb értelmében emberközpontú: talán ez az oka, hogy Magyarországra csak egyetlen munkája jutott el néhány évvel ezelőtt. Bacon látomása a legfőbb értékről ugyanis túlságosan realista, éppen ezért mérhetetlenül keserű is, egyben hihetetlenül konzekvens és etikus. A dolog így hát nem volt nekünk való.
„Ha nehézségről esett szó, akkor nem beszéltünk a pénzről, csak politikáról.”
kérdése valójában nem egyéb, mint annak a változásnak az egyik lehetséges értelmezése, ami napjainkban történik Magyarországon is, mikor az állami kultúra intézményeinek megszűnése, kiürülése után megérkezünk a piacgazdaság világába. A magyar kultúra immár a pénz korszakában élő régió része lesz.
Akármilyen világnézeti elfogultsággal is tekintsen valaki e változássorozatra, annak radikális mértékét és minden esély szerint visszafordíthatatlanságát nem tagadhatja le.
Néhány hétig a Képzőművészeti Főiskola három szép arányú, historizáló stílusú kiállítóhelyiségében láthatók voltak Székely Bertalan anatómiai rajzai, ember- és lómozgástanulmányai és a hozzájuk tartozó dokumentumok: szakkönyvek, szemléltető eszközök, feljegyzések, vázlatok és jelenkori értékelések. Három kiváló művészettörténész jegyezte a kiállítást: Beke László, Szőke Annamária és Peternák Miklós.
Én úgy érzem, hogy a művészet olyan, mint valakinek a vallása. Ahol a művész pap, és az alkotás az imája. Ha ez nem őszinte és egyéni, ha csak egy másolat, vagy ha csak technika, akkor lehet, hogy sok hívője lesz, de ez nem művészet szerintem.
Mikor kiérkeztem Amerikába, még Picassóval voltak problémáim. Szerencsém volt, mert olyan miliőbe kerültem véletlenül, ahol a művészet volt a fő téma. És itt – nem szívesen használom ezt a szót –„ízlésem”, inkább azt mondanám, hogy a perspektívám megnőtt.
Az ízlések és pofonok viszonyának, a kapcsolat értelmezésének és az értelmezés új aspektusainak föltárásában és kidolgozásában a Művelődési és Közoktatási Minisztérium felelős szakértői az elmúlt két évben jelentős eredményeket értek el.
Igaz ugyan, hogy már a korábbi teoretikusok is úgy gondolták, hogy akinél a pofonzsák, annál van az ízlés, igaz ugyan, hogy a szocialista kultúra munkásai is a demokrácia fegyverével – tenyerével – igyekeztek megvédeni szemünket és fülünket a fertőzéstől (sőt, még a bennünket nézőkét és hallgatókét is), igaz, hogy ők is az örökkévalóság érvényébe
Az utóbbi hetekben különböző helyeken, de mindig ugyanarról a helyről többször is a fülembe mormolták – intőleg –, hogy támogatni csakis a magyar kultúra magyar munkásainak magyar munkáit kívánják: persze csak miután eldöntötték, hogy magyar-e a magyar, és mennyire az. Rendben, működik a sanzsán, semmi baj.
Négy évvel ezelőtt hagyta el Romániát. Szemlátomást nem vált „az anyanyelv árulójává” – ez E. M. Cioran kifejezése –, hanem továbbra is románul ír. Mégis: az emigrációs élet mindennapjaiban elvesztette az anyanyelvét.
Ez nagyon fájdalmasan érint. Szörnyű tapasztalat egy író számára. A megzavart kapcsolat a nyelvvel mindig mély és traumatikus marad. Aki azt mondja, hogy az író számára az emigráció öngyilkosság, annak nagyjából igaza van.
Pislog, mint az undvári nyúl a nyárson. Hallván az undváríak, hogy a nyulat sohase szokták a konyhában megölni, mert ha ezt cselekednék, azon éjjel visszajőne s a tyúkokat mind leöldesné; otthon nevelt nyulukat bőrétől megfosztván, elevenen nyársra húzták.
Mostanában, mint mindenütt, zsong-bong az élet a múzeumokban, a kiállítótermekben, a galériákban és másutt, színhelyeken, melyek a művészetnek bár nem templomai, de legalább kicsiny imaházai, sekrestyéi vagy épp ellenkezőleg, méretes tábori misehelyei.
Dr. Funk Sándor pszichiáter:
Nagyon örültem és megtisztelőnek találtam, amikor meghívót kaptam a megnyitóra, és elhatároztam, hogy mindenféleképpen elmegyek. Amikor bementem, nagy zavarban voltam, mert fönt volt a fejemen a kipám, az a kis sapka, amit minden felnőtt zsidó férfinak viselni kell. Én nem viselem, de zsinagógába nem mehetek be anélkül. Nem vagyok hívő egyébként, bár szoktam mondani a betegeimnek, hogy lehet, hogy nincs Isten, de pontosan dolgozik. Nem tudom, hogy van-e Isten.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
8 év 1 hét
10 év 26 hét
10 év 30 hét
10 év 30 hét
10 év 31 hét
10 év 32 hét
10 év 32 hét
10 év 34 hét
10 év 34 hét
10 év 35 hét