Skip to main content

Kultúra

Hajdu István: Nemzeti nagylétünk – némi élfénnyel

Somogyi Győző gyűjteményes kiállításáról


Mint valami – valószínűleg – soha körbe nem érő, hatalmas panoramikus mű darabjai, úgy rakódnak, nem össze, inkább szét Somogyi Győző munkái a kezdetek, a hetvenes évek eleje óta.

Első publikussá lett grafikái, a fekete-fehér szitanyoma tok a bennelét vállalásával, a teljes empátia mozdulatával rögzítették a megszomorítottak és megnyomorítottak történelmét. Munkái komponálatlanok, töredezettek és tagolatlanok voltak, mint az élet színterei: figurái szomorú és csúf bábokként befejezetlen mozdulatokba merevültek, tájai a világ végét formázták.


Andrási Gábor: Kelet-közép-európai atmoszféra

Kováts Alberttel beszélget Andrási Gábor


Miért nem választottál magadnak egy tisztességes polgári foglalkozást?

Engem a világon semmi nem érdekelt, én semmi sem akartam lenni. Az ötvenes években jártam az Árpád Gimnáziumba, Árpád-kornak nevezzük ezt a barátaimmal… Nagyon sötét kor volt; kilátástalannak láttam a világot. Drága jó szüleim mondták, hogy tanuljak nyelveket. Bennük élt még, hogy az életnek igen fontos része az utazás, hogy az ember legalább Európa nevezetes helyeire elutazik. Úgy gondolták, hogy egyszer majd megint így lesz. Én egyáltalán nem így láttam.


Szilágyi Ákos: Se KGB – se kávé?

Vlagyimir Bukovszkijjal Szilágyi Ákos beszélget


Vlagyimir Bukovszkij számomra s talán az egész úgynevezett ’68-as nemzedék számára nem egyszerűen az orosz ellenzéki értelmiség képviselője, hanem egy kicsit a politikai legendák embere is. De amikor nálam alig fiatalabbaknak említettem a nevét, kissé értetlenül néztek rám: fogalmuk se volt, kiről is beszélek. Moszkvában megismerték?

Persze. A KGB-sek. Jövök ki egyszer egy moszkvai szállodából, megállít a portás, és megkérdezi, emlékszem-e rá: „Tudja, én húsz évig dolgoztam a KGB-ben” – mondja. Egy régi ismerősöm volt: ő kísért annak idején Zürichbe, amikor kicseréltek.


Hajdu István: Műtörténet elöl-hátul


Koncz András Vigadó Galéria-beli kiállításának katalógusában elég pontos és bőséges magyarázatot ad arra, miképpen jutott eszébe, hogy a XVIII–XIX. századi francia virágmintás tapétát kvázi összeházasítsa a XX. század elejéről-közepéről való testkultúra-, sport- és munkaábrázolásokkal, s hogy miért illeszti mintegy közibük az egyetemes képzőművészet néhány nagymesterének szimbolikus érvényű motívumát.

Dalos György: Huligánért korvalánt


Vlagyimir Bukovszkij neve 1976-ban bukkant fel a magyar sajtóban. Egy TASZSZ-közlemény adta hírül, hogy nevezettet a szovjet hatóságok megfosztották állampolgárságától. A mellékelt hivatalos életrajz szerint Bukovszkij már fiatalon huligán volt, majd éveken át államellenes tevékenységet folytatott, és ezért meg is kapta a méltó büntetését. Ezzel egyidejűleg, ennél jóval nagyobb terjedelemben és lelkesebb hangon számoltak be a szovjet lapok arról, hogy a chilei fasiszta junta a világközvélemény nyomására szabadon engedte Luís Corvalánt, az ottani kommunista párt vezetőjét.

Havas Fanny: Ebben az egyetlen életben

Losonczy Annával beszélget Havas Fanny


Amikor együtt jártunk egyetemre – a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején –, te francia és spanyol nyelvet tanultál szenvedélyesen. Azt lehetett tudni, hogy nem lesz belőled szobatudós. Nyugtalan lélek voltál. De hogy ekkora fordulatot teszel majd, arra nem gondoltam.

Három élmény – nem közvetlen élmények, hanem három könyv elolvasása hatott döntően rám.


Tóth Gábor Ákos: Pár csepp színház


Filmemlékeim szerint az Egy csepp méz inkább nyomasztó, mint lázadó, noha a „dühöngő ifjúság” korában született.

Az Egy csepp méz elsősorban poétikus, és csak másodsorban lázadó darab. Az akkor 18 éves szerzőlány, Shelagh Delaney az 50-es, 60-as évek angol „dühös fiataljainak” egyszeri, eredeti, bájos tüneménye. Darabja természetesen lázadás – azért írta, hogy felszabadítsa lelkét az előítéletek, az érzelmi béklyók fogságából.


Hajdu István: Ítélvény

avagy ismét az Új Hölgyfutár koronájáról


Én pedig úgy gondolom, hogy a Fővárosi Bíróság 1991. november 5-i végzése, mellyel megtiltja az Új Hölgyfutár már mindenki által jól ismert számának már mindenki által jól ismert címlapjával együttes közlését, jó és helyes döntést rögzít.

Hajdu István: Kontempláció a zajban

Két kiállítás


Karátson Gábornak az elmúlt négy-öt évben festett képei – technikájukat és témáikat tekintve – nem különböznek a korábbiaktól. Csupa régi anyag és eljárás: tojástempera, fatáblára ragasztott vászon, lassan „fejlesztett” felületek, s a kép tárgya mindig valami hír a világból, a nagyvilágból egészen pontosan.

Hajdu István: Aki bátor, az előtt nincs akadály

Háy Ágnessel beszélget Hajdu István


Amikor először találkoztunk, ’76 táján, csöndes voltál. Mint aki mindennek az elején, vagy épp fordítva, sok mindenen túl van. Tényleg, min voltál már túl?

Gimnazista koromban, 1970 körül, szobrász akartam lenni. Csináltam egy szobrot. Ez egy bolha volt, méteres, nagy bolha dróthálóból, fűrészlap lábakkal, és nem tudtam hova tenni. Mikor elköltöztünk, ott kellett hagyni a kertben. Nem lehetett a bolhával költözni. Ezért úgy gondoltam, hogy szobrász nem leszek.

Hol láttál te bolhát?

Volt egy könyvem, a Rovarvilág, és abban.






Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon