Skip to main content

Kultúra

Rényi Zsuzsa: Mégis mi a szép az életben?

Popper Péterrel beszélget Rényi Zsuzsa


Milyennek látja az embereket mostanában? A diktatúra „csöndes” évei után hogy viselik az élet gyorsan zajló, zajgó változásait?

Nézze, én az embereket ugyanolyanoknak látom. Ötszáz éve, ezer éve, az is lehet, hogy Neandervölgy óta, nagyjából ugyanazok a nyomorúságok és ugyanazok az örömök gyötrik az embereket. Mi nagyon szeretünk magunknak azzal hízelegni, hogy különleges korszakban élünk. Ebben nem hiszek. Sem hogy különlegesen jó, sem hogy különlegesen rossz lenne ez a korszak.


Forgács Éva: Elkülönbözés

Donáth Péterrel beszélget Forgács Éva


– Már 1965-ben vagy ’66-ban végeztem az addigi munkáimmal a Kálvin téri erkélyünkön. Meguntam, elég volt. Elégettem őket, és amikor ezen túlvoltam, akkor úgy gondoltam, hogy nekem- valami egészen mást kellene csinálnom.

– Eltűnt az ecset és a festék…

– Egy festőbarátomnál láttam egy spaklit. Megtetszett nekem, vettem is egyet, és azóta nem használok ecsetet.




Karátson Gábor: Csehov Cseresznyéskertje Szolnokon


Egyáltalán a Cseresznyéskert, ez a ma már majdnem hogy régi színdarab is olyan már, mint valami sűrű és nyomasztó álom, amelyből végül még ébredés is van, nem kevésbé nyomasztó, sőt föl-fölriadnak álmodói közbe-közbe is. Riadalmas hangokra. Nem tudni, mire.

Ellenpárja, ennyiben, ez a komédia a mások nagy álomdrámának, a Szentivánéji álomnak. „Álmában társalkodik a lélek” – írta Csuang-ce, Kr. e. 500 körül, és társalkodnak az álmodok Shakespeare-nél is még, egymással és a mindenség (a természet) erőivel.


Hajdu: És most egy darabig Műcsarnok sincs

Se vár, se lekvár


Csak a közepes árfekvésben prezentált alkoholneműk hatásának volt köszönhető, hogy a Műcsarnok bezárását, a „szüneteltetést” sírva-vigadva ünneplő-gyászoló zsúron nagyobb elkeseredés nélkül túltehettem magam.

Kellett persze a mámor az épület ideiglenes elvesztése fölött érzett szomorúság elviseléséhez is, hiszen – s ez nem vicc – majd’ két évig olyan kiállítóhely nélkül marad a város, amilyent magára valamit is adó kultúra sehol a világon nem nélkülözhet egyetlen percig sem.

A hét végén azonban elsősorban azért volt szükség a stimulálásra, hogy valamiképpen leg




Hajdu István: Állam és művészet

avagy melyikből jut több


Richard Longnak, az angol kőhalomrakó mesternek, amúgy a land art egyik legjelentősebb művészének fehér dolomitból rakott munkája mellett ácsorogva inkább a falakat bámultam Rochechouart XV. századi kastélyának dísztermében, ahelyett hogy valóban odafigyeltem volna a francia művészettörténész-külügyi tisztviselő önérzetet nem nélkülöző előadására.

Perneczky Géza: Haláli


– Nehogy azt hidd, hogy ilyen nagyok a rajzaim – mondta Háy Ági a Vígszínház főbejárata előtt, ahol randevút adtunk egymásnak.

A hóna alatt egy jókora rajzmappa sötétlett, zöld-fekete márványmintás, aminek csak a közepe dagadt ki úgy, ahogy a jóllakott óriáskígyó szokott.

– Tudom – válaszoltam, s elindultunk a villamosmegálló felé.

Ági éppen a kiállítását akarta a falra akasztani, amikor felhívtam, és megállapodtunk, hogy segítek neki, kezdve egészen onnan, hogy elindulunk az Ajtósi Dürer sor felé.






Lőrinczy Attila: „Már azzal is baj van, ahogyan olvasol”

Gaál Erzsébettel beszélget Lőrinczy Attila


Lőrinczy Attila: A Stúdió K Woyczeck-beli Marie-jaként neked legendád volt. Kelet-Közép-Európában a művésznek kell hogy mítosza legyen. A Felütéssel rendezőként már csak kisebb mítoszt tudtál teremteni magadnak, és nagyszínpadi rendezőként egyáltalán semmilyet. Ez nagy baj: így mindig a régit fogják rajtad számon kérni. Mert hogy van az, hogy az a nő mindig mást csinál, már azt hittük, tudjuk, kicsoda, hol van, hová helyezhető, erre odébbmegy…

Gaál Erzsébet: Hízelgő, amit a mítoszomról mondasz. De én sokkal szimplábban látom ezt.


Vitalij Moszkalenko: Én és „Az”


Kovaljov őrnagynak nem az orra tűnt el, hanem… egy tagja. A hímtagja. Ennek minden következményével együtt.

Friss színházi premier, a vilniusi Ifjúsági Színház vendégjátéka Moszkvában: Gogol „Az orr” című műve döbbenetes előadásban. Rendező: Eimontas Nekrosius, akit az olasz színikritikusok és rendezők tekintélyes fóruma nemrég az év legjobb rendezőjének kiáltott ki.


Hajdu István: Vagyunk is, meg nem is vagyunk


A helyzet

A díszudvaros neobarokk palota az előkelő nyolcadik kerületben található. Mármint a párizsi nyolcadikban, a rue Berryer-n. Az állami és alapítványi pénzekből fenntartott Hotel des Arts-ban kiállítótermek, dokumentációs központ és egyéb, a képzőművészetet „kiszolgáló” intézmények működnek, éppúgy, mint maga az épület: állami és alapítványi pénzekből.

Ilyen az úgynevezett Videomuseum is, mely 1987-től egy igen egyszerűnek látszó munkán dolgozik: a franciaországi közgyűjteményekben őrzött XX.




Kertész Imre:


Akkor már hetek óta ültem asztalomnál, csüggedten, leejtett karokkal. Hogy pontos legyek: minden nap az asztalhoz ültem, hogy írjak – s aztán csak ültem ott, a fent körvonalazott helyzetben, s nem írtam semmit. Sehogy sem tudott formát ölteni a bennem kavargó ősköd, mindaz, amit nem olyan régen a naplómban így jellemeztem: „Nyomasztó előérzetek, anarchia, őrület, halál. Salvador Dali véresre facsart mellei, zúzott csontjai, deformált koponyái, torzalakjai.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon