Besúgók és provokátorok
Besúgók és provokátorok
koncert közben sose gondolok
rátok
Kedves, csupa kedves, csupa kedves arcot látok
de azért jobb ha tudjátok
hogy a magunk módján mi is figyeltetünk
aki előttetek áll az a mi emberünk
elpirultatok
lebuktatok
besúgók és provokátorok
Tudjuk vidékről kerültetek fel
és még ez volt a legjobb munkahely
egy program amit választottatok
besúgók és provokáto
Kétfajta lázálom létezik: olyan, amelyik rémséges árnyakat vetít elénk, s felkavaró képeit rögvest a tudat mélyére temetjük, s olyan, amelyben kicsit még elidőznénk. Utóbbi a valószerűség élményével ajándékoz meg bennünket, miközben tudva tudjuk, csupán ködös álomfoszlányokban van részünk. Meghitten ismerős, tele az otthon, a múlt, a gyermekkor régóta fel nem idézett illatával, karnyújtásnyira, mégis elérhetetlen távolságra tőlünk. Ez a lázálom, bár képtelen, mégis enyhülést nyújt, pihenést a valóság és a teljes tudatlanság közötti keskeny mezsgyén.
Egy nemzedék nőtt fel az URH, a Kontroll Csoport, illetve a Sziámi zenéjén – többek közt én is.
Meg én is.
Nemrégiben új CD-t is megjelentettetek a Sziámival. Nem érzed úgy, hogy ez a zene igazán a nyolcvanas években volt a helyén, de mára már túllépett rajta az idő? Mondhatni kor- és időszerűtlen?
Ezt a kérdést én szoktam először feltenni magamnak, de ennek az eldöntése végső soron nem az én feladatom. Alapvetően két álláspont van. Mondhatja valaki, hogy ez egy szerencsétlen nyugdíjas önkielégítése, akinek rég otthonban lenne a helye.
Akárhogyan is nézem, Bán Ferenc építészetéről mindig ugyanaz jut az eszembe: a szabadság. S ez nagyon kevés, de nagyon sok is egyszerre (mint maga a szabadság). Ez az, ami házaiból sugárzik, a nyíregyházi megyei művelődési központtól tokaji üdülőjéig.
Régi – lassan több mint tízéves – fájdalmam, műélvezői nyafogásaim állandó témája, hogy a kortárs magyar filmművészetet nem látom lépést tartani azzal a szemkápráztató vizuális változással, ami bennünket, Budapesten élő városlakókat ér és érint. E változás persze (kell-e mondanom?) nem csupán vizuális – ám meggyőződésem, hogy a látványt és a teret befolyásolja a legerőteljesebben.
Van Budapesten, Pesterzsébeten egy mesterséges domb, mellette kicsiny kápolna. Füves térség közepén áll, az Üllői út felől egyenes úton közelíthetjük meg kétoszlopos nagyfeszültségű vezetékcsorda alatt. Feljebb, lakótelepek által takarva egy természetes dombvonulat tetején egy körforgalmú csomópont terebélyesedik, amelyről az hírlik, hogy onnan szemléltek meg egy katonai parádét a Szent Szövetség vezetői úgy kétszáz évvel ezelőtt.
Batár Attila könyve is egy dombról szól, egy bécsi dombról, a Mölker Steig dombjáról.
A Sátántangó utolsó jelenete (melyben a Doktor kíméletlen precizitással bedeszkázta házának ablakát és kirekesztette lakásából a fényt), az elsötétítésnek ez az önfelszámoló gesztusa radikális végpontot jelentett. Tarr filmje nem a monumentalitása, a több mint hétórás hossza, hanem lezárt, teljes és kikezdhetetlen szerkezete miatt tekinthető folytathatatlannak.
Konrád György: Itt ülünk Nagy Bálint galériájában, ahol nemrég még az 1981-es Keszthely-pályázat tervei voltak láthatók. Akkor abban maradtunk, hogy ezt a ma már történelminek minősíthető pályázatot, magánkedvezményezést húsz év múltán reflexiókkal fogjuk kísérni. Visszatekintés keretében tehát megpróbáljuk most elhelyezni a maga környezetében, értékelve és látva mind a benne rejlő szellemi értéket és ironikusan látva a benne lévő gyöngeségeket.
A Latzkovits, az egy fiatal magyar prózaíró.
Nem valami szép mondat, kicsit hanyag, névelőt tulajdonnév előtt nem használunk, a határozatlan névelő itt germanizmus. Az indító mondattal egyáltalán nem azt akarom jelezni, hogy így írna a Latzkovits, mert a Latzkovits gondosan, elegánsan, szépen ír, mindössze az ifjú szerző azon novellacímeire utalok, amelyekben szerepel a Latzkovits, így, névelővel: „Két rövid történet a Latzkovitstól”, és „Igen rövid történet a Latzkovitstól”.
Mit sugallnak ezek a címek?
„Közép-európaiak vagyunk: az idegrendszerünk elrongyolt, a vécépapírunk kemény.”
(A halacska. In: E. P.: A halacska csodálatos élete. Pannon Könyvkiadó, 1991, 7. o.)
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 28 hét
10 év 2 hét
10 év 5 hét
10 év 5 hét
10 év 7 hét
10 év 7 hét
10 év 7 hét
10 év 9 hét
10 év 10 hét
10 év 10 hét