Skip to main content

Iványi Gábor

Iványi Gábor: Búcsú Forgács Páltól


Forgács Pál életének utolsó földi állomásánál háromezer éves szavakat hívok segítségül vigasztalásul. Ezt olvassuk az 1. zsoltárban:

„Boldog ember az, aki nem jár gonoszok tanácsán, bűnösök útján meg nem áll, és csúfolkodók székében nem ül; hanem az Úr törvényében van gyönyörűsége, és az ő törvényéről gondolkodik éjjel és nappal.

És olyan lesz, mint a folyóvizek mellé ültetett fa, amely idejekorán megadja gyümölcsét, és levele nem hervad el; és minden munkájában jó szerencsés lészen.




Iványi Gábor: …a tejnek italáról


Az anyatejet is hamisítják – mondja a szakember a rádióban. Ami nyomorúságos mindennapjainkban erkölcsileg nem, de anyagilag érthető. Nagy kincs ez a kivételes ital. Habár lehet, hogy nem is így kellene meghatároznunk az éltető nedűt, hiszen azt bizony még nem inni, inkább szopni szokták. Van, aki bővebben adhatná, mint amennyire gyermeke vágyik, így a fölöslegből jövedelemforrás lehet. A kísértés pedig egy kis tápszerrel, tehéntejjel, esetleg vízzel való szaporításra nagy. Meglehet mindig is így volt.

Iványi Gábor: Az igazgató úr


A Rákospalotai Leánynevelő Intézet, a „Patyi” kertjében őszi szelek kanyarognak, s vörös és sárga falevelek ladikáznak rajtuk. Megkérdezhetik, miért volna ez különös, hiszen ez a dolgok rendje így október végén, s a hatalmas parkban soha nem volt ez másképpen az elmúlt százöt esztendőben.

Csakhogy ezzel az ősszel az igazgató úr is elment a csöndes, bezárt kertből. Sok-sok igazgató ment el már, mondhatná valaki.


Iványi Gábor: Veréb


Valamikor, még jóval a rendszerváltás előtt, írni akartam valamit magunkról, útlevéllel és amúgy általában alapvető emberi jogokkal alig rendelkező ellenzékiekről, akik keserűségüket olykor egymással való torzsalkodással csillapították, s akik mégis ebben a körben és itt érezték magukat otthon, noha számtalanszor hallhatták, hogy senki nem fog utánuk sírni.

Emlékszem, akkoriban valamiért kimentem az ügetőre (talán Krassóval akartam találkozni?), s megakadt a szemem egy borzas verébhadon, mely olyasmi felett civódott, amire a versenylovaknak már vélhetőleg nem volt szükségük.


Iványi Gábor: Új nyelv


Talán túl sem élnénk ezt az életet, ha nem volnának az ünnepek. Tőlem pedig jobb és több az utóbbi időben nem telik, minthogy egy-egy percre megállva és Önöket is feltartva a jeles napokat noteszukban vörös irónnal bekarikázzam.

Pünkösd gazdag üzeneteket hordoz. A „hetek ünnepé”-nek is nevezik. Az Ígéret Földjén mindig peszach második napján kezdődött az aratás. Naponta egy-egy kalászt félretettek, hetente a szálakat csokorba szedték, s mire a hét kötegből kévét köthettek, befejeződött az aratás.


Iványi Gábor: Szolgák voltunk


A törvényhozás tevékenykedése kezd a rég betelt pohárhoz hasonlítani. Fontosságát bizonyítandó újabb és újabb ötleteket vesz sürgősséggel napirendjére, pedig napjai meg vannak számlálva. Mostani álmos ülése (mely alatt e sorokat rovom) után még négyszer telepedik a szavazógomb mellé.

A lassan áttekinthetetlen papírkazalban van egy indítvány, mellyel a javaslattevők nemzeti emléknappá akarják nyilváníttatni azt a történelmi dátumot, mikor (vélhetőleg egy hájas férfitarkót ábrázoló zöldes plakáttól megriadva) az utolsó megszálló katona is világgá ment hazánkból.


Iványi Gábor: A legjobb mellékszereplő


díját is kiosztják mindig, olykor csak ő említésre méltó a produkcióban. Ez jár a fejemben egyre, írnom kellene…

Lapzártáig hazaér velem a vonat, írnom kellene, mondom. Lehetne is talán, hisz mostanában annyi nyugodt időm – mint így útközben – sosincs. Akad – íme – egy kockás irkalap, s zakóm béléséből egy zseblyukon át alászállott golyóstollbetét is kerül. Csak úgy el ne kalandozna a figyelmem minduntalan.

Írni… talán, ha hozzácsaphatnánk a magánhangzó nélküli kötőszó kígyózó jelét… Finom hangszer a nyelv.




Iványi Gábor: Magnificat


Ideje lenne már a Gyermekről és a születésről is beszélnünk, hiszen bármi történt is, itt állunk karácsony küszöbén.

Iványi Gábor: Testvér lészen minden ember


Nem akartam elmenni, pedig a Város megint valami igazán nagyszerűt talált ki a Budapesti Búcsúra. Merthogy olykor fellázad a fáradt por és hamu, s nincsen kedve a tömeges emberkedéshez. Bocsánatukban reménykedve bevallom, hogy nem akartam embert látni már vasárnap este. Holott e fenekestül felfordult, szót nem értő világunkban a zene hangjaival még kommunikálhatnánk. Szerető kezek elragadtak hát, s azon kaptam magam, hogy a hét bronzlovastól egy kőhajításnyira papírhokedlit szerelek.

A Mesterről és a Kilencedikről nyilván mindent tudnak.


Iványi Gábor: Máté


Tavasz… Virágvasárnap… Az élet örök… Örökélet… Élet…

Erről beszéltem nem messze innen, csak ellenkező irányban, úgy százötven kilométerre onnan. Friss fűben topogtam, szakállamba, hajamba hullottak az aranyeső szirmai. Láttam, az elfűrészelt akácfa is éled, kivirágzik majd a víz illatától.

A gyerekek valami Lánchíd melletti tűzijátékról beszélnek. Száguldunk visszafelé az M3-ason. Elcsavarom a rádió gombját… „Huszonkét óra. Önök a Késő esti krónikát hallják…” Igen. Hallom. Nagyon sötét van. Már régen csak a kerekek dobolnak.

Felvillan egy régi-régi kép.






Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon