Az „agyaglábakon álló óriás” sorsa Voszka Éva kéziratának lezárása óta bevégeztetett. Az 1992 őszén alapított, és 1994-ig egyre terebélyesedő Állami Vagyonkezelő Részvénytársaság időközben beköltözött az Állami Vagyonügynökséghez, s mint önálló szervezet megszűnőben van. Ám az ÁV Rt. születése és halála csak epizód a hatalmas állami tulajdon, avagy tulajdonos állam átkozott, véget nem érő történetében.
Nem mintha a dolog üzleti oldala nem lenne az. Ha a Dániel úti nyomdászüdülő hasznosításából akarnánk levonni következtetéseinket, azt kellene gondolni, az üzlet nálunk főképpen abból áll, hogy ki kit ver át. Van itt minden a már leírt erőszak alkalmazásán kívül is: bérletnek álcázott tulajdonátjátszás a törvényi tiltás ellenében, különmegállapodás és tárgyalás a társ háta mögött, jogi képviselő átállása az egyik fél oldaláról a másik fél oldalára, szemérmetlen hazudozás a nyilvánosság előtt szóban és írásban; csak pénz nincs nagyon. Azt helyettesítik a trükkök.
Prominens szabad demokraták azzal érveltek, hogy a terhekből, melyek a társadalom széles rétegeit sújtják, az értelmiségnek is el kell viselnie a maga részét. Kajánabb megfogalmazásban ez úgy hangzik: miért gondolta az értelmiségi elit, hogy rá nem kerül sor?
Az elit értelmiségre már bőségesen sor került, írásból voltaképpen már alig-alig lehet megélni. Egy író, ha két óra alatt megír egy oldalt, azért kap átlagosan 500 forintot. Egy takarítónő is kap ennyit. S nem biztos, hogy egy író egyenletesen tud termelni nyolc órán keresztül.
Óva intenék minden magabiztos SZDSZ-támogatót, hogy messzemenő és kaján következtetéseket vonjon le a gyerekrabló ózdi ex-alpolgármester MDF-es pártállásából. Könnyen megeshet más házak táján is, hogy politikai tényezővé vált személyiségek kriminális ügyletekbe keveredjenek: erről számos kisebb, intimebb településegység polgárai, önkormányzati képviselői tudnának mesélni, néha mesélnek is.
Kulcsár Kálmán kiemelkedő jelentőségét igazolja a könyv öt lapon át sorjázó irodalomjegyzéke is. A lajstromban három-három tétellel szerepel R. Aron, Bozóki András, Csaba László, Csizmadia Ervin, Szalai Erzsébet, Voszka Éva, néggyel Petschnig Mária Zita, Sárközy Tamás, Szelényi Iván és a spanyolországi rendszerváltás szorgos elemzője, Tezanos J. F., hattal Kornai János és huszonkilenccel Kulcsár Kálmán. Nem véletlenül nevezte hát „zseniális jogászprofesszorból lett igazságügy-miniszternek”, „magyar Jeffersonnak” a Neewsweek munkatársa, Michael Meyer – ahogyan a szerző idézi. (262.
Március 20-án csöngött a telefon a szerkesztőségben. A felháborodott Bársony András, a Nyomdaipari Dolgozók Szakszervezetének elnöke volt a vonal túlsó végén, aki elfogultsággal vádolt bennünket, és megkérdezte, hogy hajlandók vagyunk-e kommentár nélkül közölni az ő hozzátenni valóit.
Az el nem küldött levél
Szívesen, akár azonnal – válaszoltuk – bár az újabb cikket a másnap lezárandó lapszámból már nem vesszük ki. De hát az amúgy sem kommentár. Akkor inkább megvárja ezt is – válaszolta Bársony András –, és a kettőre együtt reagál. Azóta sem érkezett tőle semmi.
Most utólag elárulja-e, melyek voltak azok a feltételek, amelyek mellett, ha két hónapnyi gondolkodás után is, de igent mondott a miniszterelnök fölkérésére, miszerint legyen ön a jegybank elnöke?
Nagyon fontosnak tartottam, hogy ne kelljen kettétörni a megkezdődött növekedést, és ennek érdekében az államháztartás hiányát három év alatt fokozatosan, de nagyon nagy lendülettel mérsékeljük. Az árfolyam-politikában nagyobb önállóságra törekedtem.
Nyugat-Európában számos nagyváros önálló drogpolitikát alakít ki, ami adott esetben nem azonos az országos drogpolitikával. Van-e Budapestnek saját drogpolitikája?
1990-ben Frankfurt, Hamburg és tán Zürich az ún. frankfurti egyezményben rögzítették saját követendő magatartásukat azon tapasztalatok alapján, melyek szerint a szigorú tiltás, a prohibíció melegágya a bűnözésnek. Ezzel ellentétben az európai fővárosok egy nagyobb csoportja, 22 nagyváros a stockholmi egyezményben a kemény tiltást, korlátozást tartja követendőnek.
Történetünk azokban a zord időkben kezdődik, amikor a pártállaminak bélyegzett szakszervezetek kezét vagyoni ügyekben megkötötte a ma kormányzó MSZP által mindig is hevesen ellenzett 1991-es XXVIII-as ún. „VIKSZ”-törvény. Öt párt szavazta meg a parlamentben, hogy a népi demokráciától örökölt szakszervezetek számoljanak el a vagyonukkal, és ne idegeníthessék el egészen addig, amíg szakszervezeti választások el nem döntik, melyik régi és melyik új mennyi munkavállalót képvisel. Addig a vagyon fölött vagyonkezelő szervezet (VIKSZ) rendelkezik.
Nem vitatjuk – hogyan is vitathatnánk, mikor nap, mint nap érzékeljük –, hogy a nagy, állami ellátórendszerek fenntarthatatlanok. Nemcsak az iskolák, kórházak, múzeumok, könyvtárak és tűzoltóőrsök legatyásodását tapasztalhatja mindenki, aki igénybe veszi e szolgáltatásokat, vagy bennük dolgozik, hanem észlelheti azt az ádáz versengést is, amit ezek az intézmények a forrásokért folytatnak. Akarva-akaratlan egymás rovására.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 47 hét
9 év 20 hét
9 év 23 hét
9 év 23 hét
9 év 25 hét
9 év 25 hét
9 év 25 hét
9 év 27 hét
9 év 28 hét
9 év 28 hét