Az építészet a nyilvánossághoz való viszonyában különbözik a legszembeötlőbben és alapvetően a többi művészettől. Az építészet a legpublikusabb művészet. Mindannyian épített térben élünk; ilyen teret használunk – lakunk, dolgozunk, műélvezünk, a büntetésünket töltjük vagy éppen imádkozunk. És mindannyian épített objektumokat-villákat, gyárakat, bérházakat, templomokat szemlélünk nap mint nap, méghozzá akár tetszik nekünk, akár nem. És ami még fontos, tetszésünknek – vagy nemtetszésünknek – hangot is adunk, bár nem okvetlenül fennhangon.

Vattatyúkok és kempingek

A március 20-i filmbemutatók közül Szőke András Európa kemping című filmjére hívjuk fel a figyelmet. A rendező a Kőbányai Amatőrfilm Stúdióban készítette első munkáit, majd a szélesebb moziközönség előtt két éve mutatkozott be Vattatyúk című alkotásával. A Vattatyúk új színt hozott a konzervatív akadémizmus, az illusztratív formai megoldások fenyegette magyar filmbe.

Nemcsak Párizsban van Nabokov-reneszánsz (nemrég az író fiának jelenlétében rendeztek kerekasztal-beszélgetést a Sötétkamra új, s mint megállapították, lényegesen jobb francia fordítása kapcsán). Végre magyarul is egymás után jelennek meg Nabokov regényei, s a hazai kulturális apály, érdektelenség idején kevés ennél örömtelibb eseményről lehet hírt adni. A Lolita talán méltó visszhangot keltett, de félő, hogy sok olvasó számára Nabokov egykönyves író marad, holott a valóságban számos regénye és tucatnyi elbeszélése a Lolitával egyenrangú remekmű.

Kiállítás a Magyar Képzőművészeti Főiskola Barcsay-termében, 1992. március 20-tól április 18-ig, megtekinthető naponta 13–18 óráig, hétköznapokon. (Budapest VI., Andrássy út 69–71.) .

Ha művészeti anatómia, akkor Barcsay Jenő. S kiderül a Magyar Képzőművészeti Főiskola gyűjteményének átböngészése során, hogy Barcsaynak volt már elődje a hazai művészetoktatásban: Székely Bertalan (1835–1910), a magyar történeti festészet kiemelkedő alakja, a Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezde (ez volt a Főiskola élője) tanára, s röviddel halála előtt igazgatója.

A legfontosabb európai hangszereink igen nagy része, például a vonós hangszerek vagy a gitár, mezopotámiai arab és perzsa eredetűek. A rokonság azonban csak a hangszerekben maradt meg, az európai klasszikus és modern zene gyökeresen különbözik az arab és más ázsiai zenekultúráktól. Szinte semmit nem tudunk az iszlám világ zenei kultúrájáról. Annyit se, mint a legalább a hippi szubkultúra révén divatba jött indiai zenéről. Pedig a magyar népzene, ha rokonságban nem is, de azért valamiféle sógorságban áll az arab zenével, bizonyos balkáni és török kapcsolatokon keresztül.

Beatnemzedék!

Keserűn hősi póz, póz emléke. Homlokból, homlokba így-úgy fésült és aztán fésületlen (sej, a mi…) lobogós, szélfútta hajaké, dacos kívül és harcos (döntsd el, hova…) helytállásoké, zenés világforradalom-utánzatoké. Klassz, klassz, klassz fiúk a jampecek! Pózok emléke, ifjúság.

Már akinek.

Akinek igen: yeah! És egy osztályfőnök, ahogy pajeszon csíp, és borbélyhoz meneszt. És a cigi a lebiggyedő ajakcsücsökben, és a hunyorgás, ahogy hangol az ember. Hogy azután: Once there where green fields… Egy az egyben. Ámoll, démoll, észeptim, ámoll.

Egy magyar írónak másfél évvel az úgynevezett rendszerváltozás után a vámtisztek elvették Hegyeshalomnál a pénzét, őt magát pedig leszállították a bécsi gyorsról, és „visszairányították” Budapestre. A magyar író – Auschwitz tragikusan tanácstalan túlélője – mindezt zokon vette, és megírta. Egy minapi interjúban mindazonáltal fontosnak tartotta legszögezni: nem örül, hogy efféle – ha úgy tetszik, „politikai” – téma hullott az ölébe.

Petri György huszonöt versét mondja el. Költők és írók megörökített vers- és szövegmondásai általában az utókorra kacsintanak; ha Thomas Mann-részletet olvas fel a Felix Krullból, ez az életidőn túl tekintő bizodalom – a költőfejedelem, aki vagyok nektek a technikai rögzíthetőség korában – megtestesül, érzékivé válik az előadásban. Ha az Esti kérdést hallgatjuk Babits fahangján, akkor inkább a fölvevő bevált számítását nyugtázhatjuk; igen, meghatódunk.

Tánciskola. Mi jut eszükbe erről a szóról? Gondolom egy idős tánctanárnő, aki a ritmust csattogva vagy kiszámolva a keringő (a rumba, a cha-cha-cha… stb.) alaplépéseit próbálja elsajátíttatni az ügyetlenül mozgó, félszeg kamaszokkal.

A szeptember 27-én megnyílt Budapest Tánciskola azonban egészen más. A kamaszok nem olyan félszegek, a tanárok nagyrészt fiatalok. És ami a legfontosabb: hivatásos táncművészeket képeznek majd itt. Az iskola létrehozója és vezetője Angelus Iván, aki már eddig is sokat tett a modern tánc itthoni megismertetéséért.

A szociológus, Andor Mihály könyve egy magyar falu közéletének 1986-tól ’90-ig tartó krónikája. Tárgyilagos, mégis izgalmas összefoglalása mindannak, ami ebben az időszakban valamennyiünk lakóhelyén megtörtént: a civil társadalom fokozatos öntudatra ébredésének és megszerveződésének; a párt- és tanácsrendszer elbizonytalanodásának és összeomlásának; az új pártok megalakulásának és a hatalomátvételnek, vagyis a helyhatósági választásnak.

Dimbesdomb a szerencsésebb települések közé tartozik.