Az Örökmozgó érdekes filmösszeállítást szentel 1968-nak; érdemes lesz ezekkel a filmekkel foglalkoznunk, meg is tesszük csakhamar, nem sokkal a dicsőséges prágai bevonulás huszonötödik évfordulója után. Addig sem feledkezhetünk azonban meg az Örökmozgó egy másik programjáról. Orson Welles Sangháji asszony című filmje ugyanis másfajta, s szintén nem megvetendő izgalmakkal szolgál.

Elsősorban azzal a rejtélyes kérdéssel, hogy mitől is remekmű ez a bűnügyi klisékre épülő, harsány és külsődleges fordulatoktól sem mentes 1946-os film.

Nádler István 1992 végén, 1993 elején néhány hónapot Rómában töltött ösztöndíjasként, s mint annyi más festő, ő sem menekedhetett meg a Város hatásától. Új képein – a Rómában készült festményein és grafikáin – egy általa addig nem használt, nem alkalmazott, nem kitöltött forma jelent meg: az oszlopé, a magányosan vagy sorba rendezett építészeti elemé. Használatról, alkalmazásról beszélek, vállalva, hogy a szavak némi praktikusságot, mondhatnám, technikásságot sugallanak, s talán távolságtartást is lopnak a mondatba, de nemigen tehetek mást.

„Végre írok. Ha szart is.” Ez a tömör és persze azonnali cáfolatra ingerlő értékítélet saját írói teljesítményéről Kornis Mihály prózai sorozatának e havi, harmadik részében olvasható. És aztán a gyötrődő tépelődés: „Miért nem jó az, amit írok? Vagy jó?” Nehéz helyzetbe hozza hát Kornis a kritikust.

A Védtelen ártatlanságot 1942-ben, a német megszállás alatt forgatták, majd a háború után gondosan kitörölték a jugoszláviai katalógusokból. Dusan Makavejevnek meg kellett találnia, hogy mint objet trouvét használhassa föl 1968-as, hasoncímű filmjében.

Képzeljünk el egy apró termetű és gyermeki lelkű erőművészt, a nép egyszerű és romlatlan fiát, aki a saját nagyságának megszállott küldetéstudatával gyakorolja a mesterségét.

Háy Ági már megint csinált valami meghökkentőt. Lapkivágatok fekete keretben, képes újságok, prospektusok kisméretű fotói. Nem csinált velük szinte semmit, kiollózta őket, és mindegyikre odafestette azt a kicsi, fehér figurát. Ez az alak teremt kapcsolatot az összehordott fotók között, az ő jelenléte teszi sorozattá a képek halmazát. Haláltáncsorozattá.

Ismerjük jól az illetőt: ő a Csontember, a Kaszás.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer – 1983-ban – Berlin (Nyugat) városában két kisfiú, Hinrich Horstkotte és Philippe-Nicolas Brunner nevezetű. Ezek a fiúk nagyon szerettek bábozni, és ugyan még alig múltak tízévesek, a híres salzburgi marionettszínház egyik előadásának hatására fejükbe vették, hogy elbábozzák Mozart egyfelvonásos kisoperáját, A színigazgatót.

A könyv az első – a háború egészét tárgyaló – összefoglaló mű. Ha vannak is nagyon vegyes értékű tanulmányok a háború egyes eseményeiről, mint összefoglaló, a lehetőségek szerinti teljességre törekvő publikáció, Gosztonyi könyve úttörő és hézagpótló. A szerző lépten-nyomon figyelmeztet a fehér foltok sokaságára, ezeknek kitöltése a magyar hadtörténészek feladata marad. A jelen könyv a téma úgyszólván minden egyes alapvető kérdését felveti, de az úttörő munkák érdeme és fogyatékossága jelen van többek között abban is, hogy nem lehet teljes.

Magyarországon századok óta a kultúrát teremtő vállalkozások nagy elhatározásokból, személyes kitartó makacsságból és adományokból virágoztak fel. Így jöttek létre a reformkor múzeumalapító egyesületei, így jutottak el modern művészeti kiállítások a századforduló éveiben az ország legtávolabbi városaiba is, így voltak láthatók városi szállodák halljában és különszobáiban francia festők és magyar kortársaik művei, miközben a megjelent közönségnek fiatal költők és írók olvastak fel különös írásokat. Mindez nem vált teljesen múlttá napjainkban sem.

A lengyel irodalom kikerülhetetlen fátuma, hogy előbb-utóbb minden jelentős alkotó naplók, visszaemlékezések írására adja fejét. Ez történt a kelet-európai groteszk atyamestereként számon tartott Mrozekkel is. A lengyel kiadású Male prozy (Kisprózák) című kötet alapján készült válogatás az ünnepi könyvhét egyik újdonsága. Néhány írás feltehetően nem ismeretlen a magyar olvasó számára: a címadó parabola annak idején megjelent a Máshonnan Beszélőben, másokat a Nagyvilág közölt korábban.

Tíz éve járok haza Magyarországra, huszonkét éve élek külföldön. Azt hittem, hogy az idén az lesz a hazalátogatás érdekessége, hogy végre új kocsival érkezem, s megmutathatom anyámnak, a barátaimnak, milyen elegánsát tudnak építeni a japánok. Nem így történt.

Radnóti Sándor mutatott nekem valamit. Majdnem csak úgy udvariasságból mondtam neki, hogy hallom, milyen jó a Holmi, mert ugyan Kölnben nem nagyon kerülhet a kezembe, nem olvasom. Ez a novellapályázat is milyen jól sikerült.