Felnőttmeséről lévén szó – bár talán nem tanácsos ilyen műfaji megkülönböztetést tenni, hisz a mese univerzális – rögtön előugrik J. R. R. Tolkien neve. Se vége, se hossza mesefolyamát, A gyűrűk urát úgy olvassa az ember, mintha folyóparton ülne, bambulna; nem akar semmit „kiolvasni” belőle, nem lesz tőle okosabb, csak úgy „elvan”, s közben megsejdít valamit a Létből, melyben időtlen idők óta úgy csobog az elbeszélő hang, mint a Duna vize.

A hazai avantgárd egyik jeles személyisége, Szkárosi Endre 1986-ban Bolognában ismerkedett meg a londoni Towering Inferno hangcsoportosulással. Az ismeretségből barátság lett, s a nyolcvanas évek második felében több alkalommal is együtt „performance”-oltak.

Tavaly hallottam a müncheni rádióban egy régi riportot Artur Rubinsteinnel. Az agg mester, akit közönség és kritika egyaránt a fenomenális, az utolérhetetlen technikájú zongoravirtuózok közé sorolt, nos, a piano eme Paganinije elmondta, miközben leplezetlenül kuncogott, hogy számtalan koncerten bizony hatalmasakat püfölt mellé, ám ezt senki vagy csak kevés vájtfülű connaisseur vette észre.

Ez jutott eszembe mindenekelőtt Dohnányi lemezének hallgatásakor.

A modern művészet titka, legyen szó bármilyen irányzatról, a művész mélységes meggyőződése tette helyességéről, más szóval: hite abban az elképzelésben, módszerben, eljárásban vagy stílusban, ami szerint alkot. Ez a meggyőződés ad olyan erőt, energiát a művésznek, amellyel művét hitelessé tudja formálni, és amely belső hitelt ad akár egy gesztusnak is. Ez a mélyen átélt hit ösztökéli az alkotót az olyan végeláthatatlan munkák folytatásához is, melyek sorozatokban vélik megközelíteni a teljességet, megjeleníteni az alkotó szándékát.

„Sose fogok én már filmet csinálni. Ha lehetne is, nem merek. Túl sokat hagytam ki. Ez nem olyan, mint a biciklizés, ezt el lehet felejteni. Félek” – vallotta be Evald Schorm a nyolcvanas években. A cseh újhullámosok szétszóratása mindennél világosabbá tette, hogy a filmművészet internacionalitása nem egyéb hangzatos tévedésnél. A kamerától ellökött, külső vagy belső emigrációba kényszerített rendezők nyomorék élőhalottak lettek, s legtöbbjüknek későn jött az évek, évtizedek múltán érkező új lehetőség.

Rosmersholm komor vidék. Nagy kerülőt kell tennie annak, aki a házba igyekszik. Vagy rá kell merészkednie a zuhatag felett átvezető keskeny gyaloghídra. Rosmer (Bálint András) azonban mindig a hosszabb utat választja, amikor hazaindul. Nem mer lepillantani az örvénylésbe. A felesége jut eszébe folyton, aki itt lelte halálát.

Komor ősök vigyázzák a falakat Rosmer otthonában. Szigorúságukból mosolytalan élet fakad. A Rosmerek életszemlélete megnemesít és boldogtalanná tesz – mondja Rebekka West (Kováts Adél), aki az örömöt akarta meglelni ezen a helyen.

Napjaink magyar könyvkiadásában a korábbiaknál sokkal nagyobb teret kap a tudományos-ismeretterjesztő irodalom. A könyvesboltok kínálatában, sőt túlkínálatában alig találunk magyar szerző által jegyzett kiadványt. Ha mégis, akkor az az igénytelen kivitel és az időnként kifejezetten csúnya ábrák, rajzok miatt – tartalmi kvalitásai ellenére – elsikkad a külföldi műhelyekben készült, színes, díszes könyvek mellett.

A jelenség hátterében rejlő okok többrétűek.

Amíg volt jó gyerekkönyvkiadás és jó gyerekműsor a tévében, addig legalább néha lehetett látni és élvezni a lengyel Bohdan Butenko rajzmeséit, rajzgroteszkjeit, rajzhumoreszkjeit, rajzelégiáit.

Vajon érdekel-e ma valakit is szűkebb környezetünkben (értsd: Kárpát-medence), hogy egy negyvenéves filosz mi mindent gondol Alkibiádészről és Baconról, Descartes-ról és Locke-ról, Hegelről és Kantról, Derridáról és Jaspersről meg még ki tudja hány más (régi) filoszról? Vagy az vajon fontos-e ma itt, hogy a hatvanas évek végén, a hetvenesek elején ugyan mi foglalkoztatta Erdélyben Bretter Györgyöt és – akkori – fiatal tanítványait (akiknek egyike – talán épp a legfontosabbika? – maga e mostani friss kötet szerzője)? A válasz valószínűleg nem vagy kevéssé.

Tandori Dezső szavaival „a még mindig csak 70 éves és pár napos Pistának” állít emléket a Műhely. A ’90-ben megújult győri folyóirat többször is jelentkezett már tematikus lapszámmal, mint a párizsi Magyar Műhely bemutatása ’89-ben, vagy ’92-es különszámuk: Pszichoanalízis – a belső nyelv tudománya.

Versek és levelek, tanulmányok a versekről, levelekről, sőt Kormos lendületesen könnyed, lebegő és mégis határozott kézírásáról.