1. Szarajevó – a Filmvilágban


Voltak idők, amikor a filmről szóló írások tágasabb és izgalmasabb képet mutattak, mint amilyen a magyar mozikban látható filmekből összeállt. Végül is szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy ez ma már nincs így, beállt a normál állapot. Azért a márciusi szám nagyon jó, tele figyelemre méltó írásokkal. Nagyobbik részük – szemle után vagyunk – a magyar filmmel foglalkozik, de jut tér Fassbindernek, az oroszoknak és a francia kosztümös kalandfilmnek is.

Bár a szerzőiket évszázadok, helyszíneiket kilométerek százai választják el egymástól, mégis valami hasonlóról szól a Hamlet miskolci és A kétfejű fenevad szolnoki bemutatója: a játék kényszeréről és reményéről. Mintha mindkét előadásban az élet kiutakat kereső színjátékosai szerepelnének.

Hamlet előjátszik a színészeknek. A vándortársulat színpadára lépve valódi komédiássá vedlik. A kényszerből vállalt, álcaként használt alakoskodás után megérzi néhány pillanatra a játék örömét is.

Nézd csak! – mondja Maggie (Szirtes Ági) a kisfiúnak, és lassan szétnyitja összezárt tenyerét. Engedi, hogy elszálljon belőle a ritka, szép madár. Láttad? – kérdezi Michaeltól. Ugye, csak egy pillanat. Eltűnik nyomban, amint rácsodálkoznál. Aztán ránevet az ámuló kisfiúra Maggie: Becsaptalak. Azt mondtad, láttad, pedig nem is volt semmi a kezemben.

Akárcsak ez a láthatatlan madár, ugyanígy röpül tova az élet az öt magányos nővér felett, akiknek életét néma tanúként figyeli a fiú.

Az igazi jazzorgia március 18-án Budapesten veszi kezdetét. A Magyar Jazz Szövetség hathatós támogatásával 18-án, pénteken és 19-én, szombaton immár harmadszor kerül megrendezésre „A magyar jazz ünnepe” koncertsorozat, melynek helyszíne ezúttal a Magyar Hadsereg Kulturális Központja (XIV., Stefánia krt. 34.).

„Szűrve habbal” – ez több mint regénycím – életszemlélet, egy kávéházi rendelésbe bújtatott életfilozófia. Egyben a könyv szellemi súlyának érvényes kijelölése. Ráadásul javaslat a befogadás módjára is: úgy élvezhetjük, akár egy fárasztó nap délutánján a forró kávét, cigarettázgatva egy karosszékben. Van valami léhán kulináris a Hunyady Sándor-féle beszédmodorban: a lányka szőke, mint a madártej, a férfinak mazsolafényű szeme van, főnökének a bőre zöldes, akár az olajbogyó.

A huszonöt éves Alexis de Tocqueville, ősi normand nemesi sarj, 1831 áprilisában a francia állam ösztöndíjával barátja, Gustave de Beaumont társaságában Amerikába utazik, egy évet tölt ott, s hazatérvén megírja azt a könyvet, amely már kortársai között is óriási visszhangot vert, és máig a politikatudomány, a szociológia és a politikai filozófia egyik alapműve.

Hirdeti a Kritika idei második számának címlapja, egy négy évvel korábbi, elhíresült jelkép metamorfózisával, feltételezve, hogy még élénken emlékszünk az eredetire – hogyne emlékeznénk, mikor a kivonulás után még hosszú hónapokig fő díszleteleme volt a Bem téri tudósításoknak –, a hurkás nyakra, a ráfeszülő egyenruhára, a durva s egyszersmind nevetséges, vad, kisegéri rátartisággal megfogalmazott TOBAPИЩИ KOHEЦ-re (úgy hírlik TOBAPИЩИ ÁGYŐ – vagy talán az „Ágyő” is cirill betűkkel – volt az eredeti felirat, amely elegáns és nagystí

Az angol jazz mindig is igyekezett elszakadni az amerikai és európai (kontinentális!) hatásoktól. Megtapasztalhattuk ezt 1992 májusában is, mikor az első Magyar Jazz Ünnepe fesztivál nyitóestjén a Merlin Színház színpadán a London Jazz Composers Orchestra olyan kétszer 50 perces szabad improvizációt produkált, hogy a hazai „free” kis létszámban megjelent képviselői is zavartan tekingettek egymásra.

Féregszerűen rángatózó vizenyős nyúlványok, görcsösen hullámzó szürke ingovány, pókhálószövevényben vergődő tépett cafatok, szétpukkadni készülő piszkos színbuborékok, a képfelületről már-már lecsorgó, hol magmatikusan kavargó, hol gyűrötten pulzáló sötét amorf alakzatok… Az ember hirtelen akár azt hihetne, hogy valamiféle véglények, lárvák, moszatok vagy tömlősállatok birodalmába csöppent, ha nem tűnne fel lépten-nyomon egy-egy világító, illetve röntgenszerűen átvilágított emberi arc.

Maurits Ferenc újvidéki grafikus képi világában, s mint az a sorozatcímekből is kiderül, a hábo

Ezúttal ne fukarkodjunk a dicsérő jelzőkkel, és ne féljünk a közhelyektől. Amadindáék nélkül szegényebb lenne a magyar zenei, mit zenei, az egész magyar kulturális élet.

Úgy töltik be „missziós” feladatukat, hogy ráadásul szórakoztatják is az értő, érdeklődő és – az addig – közömbös hallgatót egyaránt. Olyan hittérítők, akiknek nem kell erőszakot alkalmazniuk. Az emberek ma is, 10 év eltelte után is tódulnak koncertjeikre.