Független film – errefelé valami defektesre asszociálunk róla, fekete-fehér, keskeny, műkedvelő színészekkel, művészetterápiás rendezővel. De Jon Jost Amerikában független, ahol ez csak annyit tesz, hogy a stúdiórendszeren kívül dolgozik. Mi két-három művet láthattunk eddig forgatott 13 nagyjátékfilmjéből és valamivel több rövid opuszából.

Örök tapasztalat, hogy a kötelező olvasmánnyá tett drámákat a színházba járásra szocializált diákok inkább megnézik: többnyire épp egy-egy ártalmas színi dermedvény megtekintésével kerülik el a személyes érintettségnek még a lehetőségét is.

A Csongor és Tünde a Térszínházban Bucz Hunor sötéten üde értelmezésében nem nevezhető agysejtkárosító rutinrendezésnek.

A három évvel ezelőtt elhunyt Robert Mapplethorpe fotográfusi világában bőségesen beigazolódott Oscar Wilde Eszményi férjének jóslata, miszerint a természetesség túl nehéz póz ahhoz, hogy huzamosan kitarthassunk mellette.

Régen nem esett szó erről a folyóiratról – érdemtelenül, íme az új évfolyam első száma, a megújulás valóban teljes, a szerkesztőségnek mellbevágóan gazdag anyagot sikerült összehozni. Talán túl sok is a jóból, már-már fullasztó. És persze félő, hogy a folytatás elmarad. De azért reménykedjünk.

Természetesen Petri versét olvastam el elsőként (Antropozófia); ismét a karcos, reszelős, keserű hang, a kiábrándult bohóckodás.

Vázsonyi Vilmos életét és szerepét a magyar közéletben két okból tartom jelképesnek és példásnak. Először azért, mert személyével, politikai kultúrájával bizonyságot tett a zsidó–magyar asszimiláció lehetőségéről és termékenységéről. Egy évvel az emancipáció után született – édesapámnál, aki bálványozta, három évvel volt idősebb –, és gyermekéveit, iskolaéveit egy olyan Magyarországon töltötte, ahol – a Tiszaeszlár körül fellobbant gyűlölethullám elapadtával – lehetett magyarnak lenni, anélkül hogy ősapáit megtagadta volna.

Az már az impresszumból is kiderül, hogy Ember Mária új havilapja szolgáló lap. Nevezetesen „Magyarország népei kölcsönös megismerkedését szolgáló havi folyóirat”. A vállalkozás egyrészt hiánypótló, másrészt hiábavaló, harmadrészt nagyon egészséges. Az első állítás nem szorul bizonyításra, nézzen magába a kedves olvasó, mennyit tud Magyarország kisebbségi népeiről, és milyen tájékozódási lehetőségei vannak.

A Gertrude Stein-darab – „Doctor Faustus Lights the Lights” (Dr. Faustus villanyt gyújt) – a Faust-legenda újramesélése: Steinnél a jó doktor a villanykörte feltalálásához szükséges tudásért adja el a lelkét. A darab 1938-ban operalibrettóként íródott a drámaírónő kedvenc zeneszerzője, Gerald Berners számára. Az opera sohasem készült el, a briliáns angol arisztokrata krónikus munkaképtelenségben szenvedett. Ennek ellenére a librettót önálló műként New York-ban már többször bemutatták, először 1949-ben.

Egészen kiválóan sikerült ez a szám. Egymás nyakára hágnak az érdekesnél érdekesebb közlemények, így bemutatásom csak a lehető legszubjektívabb lehet.

Bevallom, az utóbbi években Dávidházi Péter lett az egyik legkedvesebb szerzőm az „értekező próza” művelői közül. Nem véletlenül használom ezt a kissé avíttas szóösszetételt – Dávidházi mondatfűzésében, nem ész-, hanem nyelvjárásában van valami múlt századi mackósság, ami egészen elbűvölő filológusi charme-mel párosul.

Amilyen rendhagyó volt Csontváry pályafutása, olyan zaklatott lett művészetének utóélete, és oly kései az elismertetése. A kortársak idegenkedését valószínűleg nem annyira a művek „modernsége” váltotta ki, hiszen a nyelv, amit beszéltek, már bevezetett volt a műveltebb közönség körében, hanem inkább a dimenziói. A nyomasztó méretek és érzelmi-szellemi távlatok késztethették az egykorú szemlélőt arra, hogy kerülje a találkozást a képekkel.

Két ismert New York-i komolyzenei producer, Ettore Stratta és Pat Philips ötletére felkértek olyan jazz-zongorista zeneszerzőket szonáták komponálására, akik már azt megelőzően is kacérkodtak a klasszikusokkal. A választás végül is Dave Brubeckre, Dick Hymanre és Roland Hannára esett.

Brubeck például J. S. Bach Chromatikus fantázia című opuszából merített ihletet. A végeredmény a Quintet Sonata for An die Musik, ami tulajdonképpen egy chaconne, amiben az ostinato basszus dominál.