Ez itt egy régi-új könyv. Merthogy egyszer már megjelent 1970-ben. De hát az rég volt, és egy más világ. Most már inkább van fogalmunk mindarról, amiről akkoriban e könyvben olvashattunk. Most már a ráismerés öröme (vagy inkább keserűsége) is megadatik, már tudjuk, nem is olyan képtelenség a kandírozott mandarinzselészínű áramvonal, sőt.

Na de miről is tudósít a szerző? Amerikáról, amiről többet megtudhatunk (hírt, tényt, újságot) az ő írásaiból, mint az utóbbi tíz évben magyarra fordított amerikai regényekből együttesen.

A puritánok című Bellini-opera a fiatalon elhunyt olasz mester ritkán játszott művei közé tartozik, népszerűsége messze elmarad a legkedveltebb Bellini-dalműétől, a Normáétól. Ez némileg igazságtalan, hiszen A puritánok – ahogy azt a mostani bécsi bemutató bebizonyította – dallamos, gördülékeny és érzelmes zenéjű, tele hatásos áriákkal és együttesekkel.

„Ha századunkban van még egyáltalán valami szentséges dolog, akkor az számomra mindenképpen Ozu Jaszudzsiró, a japán rendező munkássága – írja Wim Wenders, akinek nem kevés része volt abban, hogy Ozu elfelejtett, megtagadott munkái új életre keltek. – Amennyire sajátosan japánok ezek a filmek, annyira egyetemes érvényűek is egyben. Felismertem bennük a földkerekség összes családját, ugyanúgy, mint szüeimet, bátyámat és saját magamat is.

Gazdagon dokumentált, használható névmutatóval és bibliográfiával ellátott, franciául 1989-ben megjelent (tehát nagyon friss és a homoszexualitás védelmének legutolsó állapotát tükröző) könyvében a nyíltan „uranista” regényíró és kulturhistorikus felteszi a kérdést: vajon a természet vagy a kultúra terméke-e a homoszexualitás? Ám azonnal úgy dönt, hogy ez álkérdés.

„Utolsó lendületet vesz a Miskolci Nemzeti Színház társulata. Keményen végigdolgoztuk az 1993–94-es évadot. Eddig tizenkét eredeti bemutatót tartottunk, és most jön az utolsó nekifutás” – nyilatkozta a színház igazgató-főrendezője, Hegyi Árpád Jutocsa. Május 6-án a Játékszínben Aldo Nicolaj Hárman a padon című keserű-fanyar színművének főpróbáját, este pedig a Nagyszínházban Verdi Traviatájának bemutató előadását tekinthette meg az érdektelennek egyáltalán nem nevezhető miskolci közönség.

Közhely, nem közhely: búcsút venni végleg attól, akit vagy amit szerettünk, akár egy színházi előadástól is, fájdalmas és nehéz. Hiába tudjuk, a színház csodája épp abban áll, hogy minden egyes előadás (még ugyanazé a darabé is) egyszeri és megismételhetetlen, és ha véget ér, hát visszavonhatatlanul véget ér – nem segít, a búcsú mégis szívszorító, különösen, ha mint most, egyszerre több előadástól, sőt egy korszaktól kell búcsúzni.

Mindenekelőtt két írásra hívnám fel a figyelmet. Szántó Piroska folytatja nagyszerű, elegáns és valódi prózaírói erényeket megvillantó önéletrajzi karcainak sorozatát. Ezúttal az ötvenes évek egyik nagy kalandját rajzolja meg, Vas István kilépését a pártból. Hatalmas vállalkozás volt, hisz sikeres végrehajtásához nemcsak Toldi Miklós-i, de Bolond Istók-i erények is szükségeltettek. Minderről Szántó Piroska oly ízesen, irigylendő nagyvonalúsággal ír, hogy már-már csodát tesz: megkedvelteti az olvasóval ama rémkorszakot.

Aki a jazz-funk, netán a jazz-rock kedvelője, feltétlen látogasson el május 18-án, szerdán este 20 órakor a Városligetbe. Ti. a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán világsztárok muzsikálnak majd a Krokodil Kft. szervezésében. A Brecker Brothers két főerőssége, a Philadelphiából a hatvanas évek végén New Yorkba költözött testvérpár, a trombitás Randy és szaxofonos öccse, Michael együtt most jön először hozzánk! Mert Mike a május 1-jei „sátoros” jazzbulin szerepelt Steps Ahead elődjével, a Stepsszel 1982-ben már járt Debrecenben.

Nehéz helyzetben van a temesvári társulat (mint a legtöbb határon túli magyar színház), mert úgy kell megőriznünk a kultúrát, hogy ne váljanak anakronisztikussá idejétmúlt színházi események, konzervatív színpadi formák életben tartásával. Ugyanakkor alig-alig tapintható ki az a nemzetiségi közeg, amely működésüket hitelesítené. Nehéz a temesváriaknak a szórványmagyarság körében rátalálniuk a közönségükre. Mércéül a művészi igényességet tűzték ki maguk elé, ám ennek az önkéntes követelménynek – adottságaik miatt – csak részben tudnak megfelelni.

Mindig zavarban vagyok, mikor egy másfél éve megjelent CD-t kell ajánlanom. Mentségemre szóljon, a Brecker Brothers azóta nem adott ki újabb fémkorongot, viszont végre élőben láthatjuk őket Budapesten. Aki a 70-es évek közepén szerette Randy és Mike zenekarát, az a Return of the BB-t hallva tapasztalhatja, a 45-50 között járó fivérek stílusa és „soundja” alig változott, 20 év múltán is a jazz-funk az alap, a 90-es évek hangszerparkjával dúsítva, s napjaink divatirányzatáról, a jazz hip hopról sem elfeledkezve.