A nyári zenei heteket rendező városok között Pécs is hagyományosnak mondható, negyedszer rendezik meg például a Pécsi Szimfonikus Zenekar Nemzetközi Zenei Fesztiválját. Június 24. és július 28. között tizennégy koncert várja a helybélieket és a látogatókat. Rendkívül szimpatikus, hogy a Pécsi Szimfonikus Zenekar nem tolja magát az előtérbe, számos vendégművészt hívtak, s a műfajok is igen változatosak.

Ahogy az idén nem volt tisztességes tavaszunk (tél és nyár váltogatta egymást), úgy lehet, hogy szabadságunkat is befolyásolja majd az időjárás újabb csele. Ezért néhány Beszélő-olvasó, aki történetesen nem a Kanári-szigetekre megy nyaralni, megpróbálhatja Magyarországot zeneszerető szemmel felfedezni. Ha a szállodaárakat nem is, talán egy-két nyári koncert belépőjét meg tudja fizetni, zenei napok, fesztiválok, táborok várják az ország különböző területein.

Az idén ötvenéves New York-i Verve kiadó a jubileum alkalmából egymás után jelenteti meg jazzóriások felvételeit CD-n. A jazzben kevéssé járatosak is tudják, hogy Billie Holiday volt a műfaj történetének egyik legnevesebb énekesnője. A negyvenes évek közepén – az akkor még pályakezdő koncertszervező és lemezkiadó-tulajdonos – Norman Granz megnyerte Jazz at the Philharmonic hangversenysorozatához a pályafutása csúcsán lévő harmincéves csalogányt.

Hogyan is? Rájuk jön valami, amitől sírni vagy nevetni kell, amitől ki- vagy beborulnak, elnehezülnek, vagy éppen könnyű lesz a szívük, és elemelkednek a földtől, persze csak egy picit, alig észrevehetően…

Tom Robbins lefordíthatatlan című hippiregénye 1976-ban jelent meg Amerikában, s hamarosan kultikus műtárgy lett belőle. Even Cowgirls Get the Blues: még a tehenészlányok is elanyátlanodnak néha, vagy valami ilyesmi. A blues még csak hagyján, de miféle szerzet az a cowgirl? Idegen a cowboyok között.

Salamon bölcsességei között olvasható az a mélyértelmű megjegyzés, mely szerint „az élet vándorlás”. Az idős Goethe, eseménydús életét összefoglalva, 1823-ban jegyezte fel naplójában, hogy „életünk egy nagy vándorlás”.

A jazz utóbbi negyedszázadának egyik meghatározó személyisége, a zongorista-zeneszerző Chick Corea immár harmadszor látogat el Budapestre. Először 1982-ben, a vibrafonos Gary Burtonnel és egy vonósnégyessel készített Lyric Suite for Sextet című ECM lemeze promóciós turnéja során lépett a Budapest Sportcsarnok dobogójára.

A rákosszentmihályi Világ mozi lakatlan szigetét „Hold-lakók” szállták meg.

Színházat akartak csinálni.

A Hold Színházának tervezett repertoárján újjávarázsolt régi előadások: egy Sztravinszkij-est, egy Genet-egyveleg, valamint a nemrég bemutatott Vőlegény, Gombrovicz Esküvőjének parafrázisa szerepelt – de ehhez először meg kellett csinálni a színházat (festés, mázolás, székbársonyozás), mivel tudták, hogy a színház nem az előadás elején kezdődik, hanem abban a minutában, ahogy belépünk a kapun.

Közel két évvel ezelőtt figyelhettünk fel először a német televízióban egy új reklámtípusra, mely a változatosság kedvéért nem hollywoodi mosolyt ígérő fogkrémet, az árnyékánál is gyorsabban száguldó autót vagy tiszta száraz érzékkel kecsegtető intimbetétet kínált, hanem az egyre fokozódó idegengyűlöletről próbálta s próbálja még ma is lebeszélni a nagyközönséget. Kezdettől fogva rokonszenvvel, ugyanakkor aggodalommal is figyelem ezeket a különös tolerancia-hirdetményeket.

Forster könyve (fordította: Lázár Júlia) érzéki, finom, ízléses és rokonszenves nyelven szól a plátói fiú- és a beteljesült férfiszerelemről. Forster, akit leginkább az Út Indiába szerzőjeként ismerünk, 1910 körül írta a Maurice-t, de csak halála után egy évvel (1971) kerülhetett műve a nagyközönség elé.

Kertemben érik a
leveles dohány.
A líra: logika,
de nem tudomány.
(József Attila)





Amikor szavakkal már nem tudunk valamely festői jelenségnek jobban a mélyére hatolni, amikor szókincsünk elégtelennek bizonyul egy képzőművészeti alkotás lényegének a megvilágítására, akkor szoktunk „sajátos művészi eszközökről”, „par excellence festői nyelvről” beszélni.