A detroiti jazz-zongoristák sorából (Hank Jones, Barry Harris) is kiemelkedik szakmai körökben legendás, finom, puha játéktechnikájával a 64 éves Tommy Flanagan. 1956-ban ment New Yorkba, ahol rövidesen felfigyelt rá a jazztörténet egyik legnagyobb énekesnője, s az 1956-os Newport Jazz-fesztiválon már ő kísérhette Ella Fitzgeraldot. A bemutatkozás nem valami fényesen sikerült, a vidéki fiatalembernek remegett a keze az idegességtől, ez pedig, ahogy az álmoskönyv írja: „zongoristáknak nem jó ómen”.

Új jazz-rock együttes alakult Budapesten. Alapítója Gőz László, a kitűnő harsonás, aki zeneakadémiai diplomával a háta mögött többek között a 180-as Csoporttal zenélt. A rockszakma jó sessionzenészként tartja számon, az LGT-vel is turnézott. Igazi területe mégis inkább a jazz: most az időközben főiskolai rangra emelt Jazzkonzervatóriumban szolfézstanár, a 90-es évek elején pedig a zongorista Farkas Mihály kompozícióit, és hangszereléseit interpretáló Brass Age vezetője volt.

Te 1991 októberében egy nagyon szép, de egyúttal nagyon nehéz örökséget vettél át: a már legendás Szederkényi Ervinét, majd közvetlen elődödét, Csordás Gáborét. Változott-e vajon a te vezetéseddel a lap?

Azt hiszem, a lap mindenképpen változott, ez azonban nem elsősorban az én főszerkesztői kinevezésemmel van összefüggésben. A Jelenkornak a hetvenes évek közepétől kétségkívül az volt a talán legnagyobb érdeme, hogy nagyon is „élő” lap tudott lenni.

Régebben a legkisebb kiállítóterem, a legeldugottabb „művház” is valamilyen „felsőbb szerv” szigorú tekintete alatt működött. Az alaposan megvizsgált, megszűrt és engedélyezett kiállítás megnyitója ennélfogva valahogy kedélytelenre és igen hivatalosra sikeredett. A képzőművészeti élet felszabadulása az állami ellenőrzés alól magával hozta a vernisszázsok légkörének megváltozását is.

Benn vagyunk a vízben. Ülünk a pécsi Kamara medencét formázó nézőterén, föntről hat darab televíziókészülék lóg be látóterünkbe, szemben, a színpadon babaház, osztott terű családi nappali, csupa rózsaszínben, a kő rubinétól az eperfagyi árnyalatig. Itt élnek a Barbie-lányok, az amerikai kisvárosi három nővér: a zöld Lenny (Pásztor Edina), a vörös Meg (Füsti Molnár Éva) és a rózsás Babé (Fábián Anita). Tartozik még hozzájuk egy Öreg Nagyapó (kórházban), egy férj (meglőve), egy ügyvéd (Tóth András), egy unokanővér (Sólyom Katalin) és egypár szerető (Barna Béla Lajos).

Jancsó Miklós elvégezte feladatát: személyes érdeklődésének, ízlésének, elfogultságának megfelelően kiválasztott az idei évadból tizenhét előadást. Válogatása vitathatatlan (kinek jutna eszébe az ízlésről vitatkozni), legfeljebb az vált ki ellenérzéseket, hogy ezt a hangsúlyozottan szubjektív listát nem egy szakmai lap felmérésére adott válaszként olvassuk, hanem a XIII. Országos Színházi Találkozó programjaként.

Nem az egyszemélyi válogatással van baj.

Derek Jarman lehunyt szemmel fekszik a kertben, ahova mindig is vágyott, ahova a halálos betegséggel töltött hosszú kínlódás után végül megérkezett. Attól fogva, hogy tudta, mi vár rá, minden munkája készülődés lett, beszámoló a végkifejlet felé vezető út stációiról. A dühről és a megbékélésről, a vádról és a rezignációról. Egészen a végső lemondásig, az utolsó üzenetig, a megvakult festő és filmrendező képek nélküli búcsújáig. Jarman keserű gúnnyal utasította vissza ronda betegségének jelképpé emelését, megalázó kórtörténetének megköltését.

Azon túl, hogy szereted ezt a darabot, mi motiválta, hogy megrendezd?

Amikor felújítottuk a Hamletet a Kamrában Kaszás Gergővel, és kezdett úgy igazán megszólalni a darab, ahogy ott ültem a próbán – éppen az volt egyébként is a kérdés, hogy mit rendezek majd jövőre – eszembe jutott, hogy a mai szűkös körülmények között milyen kézenfekvő lenne, ha már itt van ez a díszlet, itt van szinte minden, hogy megcsináljam a Rosencrantz és Guildensternt. De aztán persze nem egészen úgy történt, ahogy először kimondtam.

Sokáig aggódhattunk, hogy pénz hiányában megszűnik egyetlen világirodalmi folyóiratunk. Úgy látszik, a Nagyvilág túlélte a válságot. Újabban tematikus számokat jelentetnek meg, ezúttal Sylvia Plath a főszereplő.

Sylvia Plath a legkevésbé sem akart „Sylvia Plath” lenni. Mintafeleségnek készült, tündéri kisgyermekek címlapra kívánkozó édesanyjának egy ragyogó intelligenciájú és modorú férj oldalán; alkalmanként novellákat küldözgetni a Hölgyvilág számára, később betörni a bestsellerlistára, és jó ideig ott is tartózkodni egy bombasiker regénnyel.

A prágai Divadlo Na Zábradli 1958-ban kezdte meg működését. Nevét arról az óvárosi utcácskáról kapta, ahol található, így neve kettős jelentésű: Színház a korláton, vagy ha úgy tetszik, Színház a Korlát utcában. 1962-ben Jan Grosmann vette át az együttes vezetését, s hamarosan a modern cseh színház egyik jellegzetes és fontos műhelyévé vált. Itt kerülhettek színpadra Havel első darabjai, a Kerti ünnepély és a Leirat. Legendás előadások sora született: Jarry ÜBÜ-je, Kafka A PER-jének színpadi változata és Milos Macourek ZSUZSANKA-JÁTÉK című groteszkje.