A szerkesztők öt év után először feloldják a magukra vett hallgatási tilalmat.

A szaxofonos-zeneszerző, John Lurie három filmmel a háta mögött – melyből kettőt ő maga rendezett (Hell is You + Men in Orbit) – 1979 júniusában Lounge Lizards néven avantgárd jazzegyüttest alakított. A következő évben Becky Johnson már nemcsak színészként szerepeltette Sleepless Night című mozijában, hanem Lurie-val komponáltatta a zenét is. Az igazi áttörést azonban Jim Jarmusch barátsága hozta meg számára, az 1980-ban készült Permanent Vacationnel került be végleg a filmes köztudatba.

„…vírushordozónak lenni ma, Magyarországon, felér egy száműzetéssel. Kell egy jel, egy gesztus, ami bizalmat szül… Amerikai egyetemi hallgató barátnőm mesélte, mennyire érthetetlen számára a mi viselkedésünk. Az Egyesült Államokban a szexualitás és az AIDS mindennapi beszédtéma.

Ha valamiért érdemes fényképeket nézni: a hangulatukért. Bár, ki tudja… – minden más művészeti termék, minden műalkotás hangulatot sugároz: a zene, a kép, a vers is. Csak hát azokban mindenféle más is van. Újjáteremtett világ. Képzelt világ. Valóságfelettiség. A jó és igaz fényképeken elsősorban, sőt, ha merhetem mondani – és merem! – nem lehet más, csak a látható valóság.

Hagyjuk most a Tavaszi Fesztivált (amely egyébként elismerésre méltóan változatos programot kínál), hisz Isaac Stern a „Rolláékkal”, a Fesztiválzenekar Mahler és Brahms szimfóniáival, a Camerata Academica Salzburg együttes a csodálatos öreggel, Végh Sándorral úgyis telt házakat vonz, még jó, ha egyáltalán kapunk jegyet. Vegyük szemügyre inkább a „kisebb” eseményeket, a valóban kisebb befogadóképességű helyszínek kínálatát.

Nemrég hallhattuk Kemenes Andrást és Csalog Gábort a Földes Imre 60.

Az emberi méltóság még mindig megtalálja a maga elismerését a természetben; mert ha távol akarják tartani a madarakat a fáktól, akkor kitesznek valamit, ami egy emberhez hasonlít, és még az a távoli hasonlóság is, amely egy ember és egy madárijesztő között felfedezhető, elegendő ahhoz, hogy tiszteletet keltsen… Így elmélkedett főművének bevezetőjében X. Y., filozófus, a modern perszonalista-dialogikus irányzat egyik képviselője. De vajon kiben kelt tiszteletet ez a bizonyos hasonlóság?

Galactia, a Kaposvárott bemutatott Jelenetek egy kivégzésből főszereplője feszeng kissé a kiismerhetetlen helyzetben: legyőzték és nincs kinek megadnia magát. Értelmetlen demonstrálni hajlíthatatlanságát, érdemtelen közszemlére tenni megalázottságát. A hatalmasok ott nyájaskodnak körülötte, mintha mindig is megnyerni szerették volna a XVI. századi (képzeletbeli) velencei festőnőt, és sosem megleckéztetni. Mintha nem zárták volna börtönbe, mert a lepantói csatát ábrázoló hatalmas vászna nem a győztes köztársaság dicsőségét, hanem a háború borzalmait hirdette.

A mai művészet paradoxona: minél egyénibb, annál általánosabb. Minél személyesebb, annál egyetemesebb. A legjobb kortársi kiállítások olykor a képzőművészet legalapvetőbb kérdéseit hozzák felszínre. Azonos gondolatkörben fogant kiváló művek sorozata, vagy kiállításnyi gyűjteménye nem egyszer a művészet általános problémáin is túlvezetik a tekintetet: az úgynevezett végső kérdésekig. Lenni vagy nem lenni? Honnan jövünk, hová megyünk, mik vagyunk? Mi végre vagyunk a földön? Vagy leszűkítve: miért fest a festő?

Mindig is barátságos érzéseket kelt, amikor távoli népek találnak egymásra, hasonlóságokat és rokon vonásokat fedezvén fel egymásban – mint például a magyarok és a portugálok. Hogy idén Lisszabon az európai kultúra fővárosa, s hogy Budapest az Európai Kulturális Hónap házigazdája, lehetővé tette, hogy kulturális eseményekben is kifejeződjenek szimpátiáink.

Történt pedig, hogy Szenes Árpád 33 éves magyar festő 1930-ban, Párizsban házasságot kötött a 22 éves Maria Helena Vieira da Silva portugál festőnővel.

Nat Hentoff, az egyik legnevesebb amerikai jazzkritikus – mellesleg Ornette Coleman, a free jazz szülőatyjának felfedezője és legfőbb támogatója – egyszer így írt Charlie Hadenről: „A jazztörténet egyik legkreatívabb bőgőse. Géniusza csak Charlie Minguséhoz fogható.” Haden 1937-ben született egy iowai kisvárosban, s 1957-ben került Los Angelesbe.