Vészes gyorsasággal tűnnek el az üzletekből a hagyományos hanglemezek. Pedig aki már megvette CD-lejátszóját, az sem dobja ki azonnal a másikat. A Vörösmarty téren még rá lehet bukkanni némi maradékra (a maradék ebben az esetben nem minősítésre szolgál). Pár évvel ezelőtt adta ki például (az akkor még jól működő) Hungaroton Petőcz András és Sáry László Közeledések és távolodások című hagyományos lemezét (SLPX 31392). Aki nemrég ott volt a második Füge-esten, élőben is kaphatott ízelítőt e műfajában és hangulatában viszont egyáltalán nem hagyományos költő-zenész együttműködésből.

a pillanatnyi választékból: különböző generációk, emberi-művészi habitusok és felfogások, műfajok és stílusok, művészetünk pluralizmusát és kiállítási életünk színességét bizonyítva.

Kokas Ignácról régen hallottunk. Most szokatlan helyen, a várbeli Hadtörténeti Múzeumban látható kiállítása, némiképp konspirációs körülmények között, hírverés és katalógus nélkül, A természet dicsérete címmel. A kiállított anyag, úgy tetszik, egyetlen év plein air festésre alkalmas hónapjaiban született. A két teremnyi temperakép a táj ihletésére, a szabadban, egy ülésre készült.

„A kommunista államnak volt egy téveszméje: elvárta, hogy az író afféle állami kanári legyen, és reggeltől estig az állam dicsőségét zengje. Ha a kötelező áriát elénekelte, cserébe megkapta a napi kendermag kiszabatát. Most meg kinyílt a kalitka, kirepült a kanári, s azt énekel, amit akar. De kint hideg van, és nincs kendermag. (Csak zárójelben mondom, tudom, milyen a madarak élete, mert kilencféle madarat etet a feleségem. Az egyik ablak a tengeliceké, a másik a cinkéké.

Tandori Dezső magyar író, költő, műfordító és -elemző sokáig láthatatlan volt előttünk. Csak jeleket küldött magáról, leginkább írásjeleket. A test, ami igévé lőn. Példátlan munkabírása és jelenvalótlansága aztán vad legendákat teremtett drákói életvezetésről, hajó gyomrában működtetett titkos fordítóirodáról (vö. gályázás), sok különc szokásról. Közszereplőként később sem, de magánemberként már fel-feltűnt, egyre többen találkozhattak vele, látták vagy látni vélték, egy időben akár több helyen is.

Fotós albumot kézbe venni közvetlenebb élmény, mint festményeket reprodukáló könyvet nézegetni. A kinyomtatott fénykép az eredetivel egyenértékű hatást kelt, ha a sokszorosítás korszerű eljárással és figyelmes munkával készült. A fotót többnyire eredeti vagy ahhoz közeli méretben lehet kinyomtatni, ez is hozzájárul a valódiság látszatához. A festmény tökéletes reprodukálásának már a kényszerű zsugorítás is korlátot szab, s gyakoriak a színhelyesség hibái.

Sok francia filmalkotó maradt nálunk ismeretlen, még a legnagyobbak közül is. Renoir vagy Bresson, Godard vagy Rivette, vagy Eustache; van, kinek a magyar néző csak Párizsban láthatta filmjét, van, kinek éjszakai zártkörű előadásokon és filmklubok ritka vetítésén.

Truffaut szerencsére nem ilyen. Magyarországon már jó ideje talán Francois Truffaut a legismertebb s talán a legkedveltebb francia filmművész. Közel került hozzánk. Aki csak egyetlen filmjét látta, az is megszerette.

Ilyen csak Amerikában van: amikor minden készen áll a filmhez – forgatókönyv, pénz, stáb, helyszín –, már csak le kell forgatni, választanak hozzá egy rendezőt. Pontosan ez történt Tóth Tamással, a Moszkvában végzett magyar fiatalemberrel, aki vizsgafilmjével, az Őrült és az Angyallal hívta fel magára a figyelmet odaát. Lett neki egy filmje, az első, amiért mindjárt megosztott rendezői díjat kapott a 25. Magyar Filmszemlén.

Valljuk be, sose tudtunk semmit a Szovjetunióról.

Ezúttal mindenekelőtt két szépirodalmi közleményre szeretném felhívni a figyelmet.

Valódi unikális szenzáció A basófa című „japán nó-dráma, melyet az egy estén előadott öt darab közül harmadikként szoktak játszani: kazuramono, azaz női parókás darab. Szerzője Konparu Zencsiku (1405–1470).” Az idézett rövid leírás Kemenczky Judittól, a darab fordítójától származik, aki bámulatosán hajlékony és átszellemült nyelven közvetítette Zencsiku remekművét.

Vannak lapok, amiket a végénél kezdünk. Ott van a sportrovat vagy a kis színesek, vagy a levelezés, hol mi. Két számmal korábban itt, a postarovatban tette föl Radnóti Sándor az ominózus kérdést Rudolf Schwarzkogler farkáról. Erre nem lehetett nem odalapozni, s bár kisvártatva kiderült, hogy a Földényi F. Lászlóval folytatott vitának nem az említett férfitag a tétje, akkor már nem volt visszaút. A tárgy nem más volt, mint a művészet mibenléte. Földényi még visszafelelt, s ezzel a vita – megoldás nélkül – véget ért.

Kétségtelenül ráhibázott, aki azt mondta: egy képre csak akkor figyelnek fel az emberek, ha ellopják, vagy ha egy őrült megrongálja. Az évszázad, melyben napjainkat pergetjük, a nemsokára dicstelenül letűnő huszadik, oly sok művészeti krimit produkált, hogy már csak ezért is mindenkinek feszülten kellene figyelmeznie a múzeumok és magángyűjtemények képeire s tárgyaira.