Nem a történelemről szól most a Danton halála. A Kamrában látható előadás nem a politikai küzdelmek természetrajzát adja; nem a forradalom belső viszonyairól, a hatalmi harc sajátosságairól beszél. Hargitai Iván rendezésében mindez pusztán azt a riasztó közeget jelenti, melyben egy sorsával hadakozó, sorsára ismerő ember története lejátszódik.

A politika még a közösségi élet tágas színterének látszik, holott már csak gőgös tekintetű bennfentesek és sötét beszédű kirekesztettek vívják itt tét nélküli végső harcukat.

A színpadon reptéri kifutópálya, gondosan kidolgozott makettek, az előtérben életnagyságú repülőgép szárnyának csücske. Felpörög a motor, fények gyúlnak, szél süvít – a tökéletes rendezői-díszlettervezői „önmegvalósítás” pillanatai. A kép gyönyörű, a technika kifogástalanul működik; csakhogy éppen semmi szükség erre az egész monstrumra.

Ahogy már – az egyelőre megfejthetetlen – cím is sejteti, egy rendhagyó bemutatóra kell készülnünk, egy rendhagyó angol társulat előadásában. A Theatre de Complicite 1983-ban alakult, turnézó társulat. Kísérletező színház, elsősorban mozgáselemekre épít, nem áll tőle távol a provokáció vagy a megdöbbentés, ugyanakkor a jó értelemben vett népszerűségre is törekszik. A zenét, a táncot, a képzőművészetet is integrálják előadásaikba, így valósul meg az a komplex színházi forma, amely alapul, keretül szolgálhat akár egy XVI.

A fényképművészet értői és kedvelői éppúgy elégedetlenek a magyar fotográfiai műveltséggel, mint a képzőművészet barátai a közönség művészeti érdeklődésével és tájékozottságával. Lehetséges, hogy a fotó terén még nagyobb is az elmaradottság. Nálunk meglehetősen hézagos annak ismerete és tudomásulvétele, hogy a fényképezés – gyakorlati felhasználásán túl – művészet, önálló kifejezésforma is lehet, s ennek megfelelően egy adott fotográfia műtárgy.

Mit is mondhatnék, drága öcsém?! A hosszú hallgatásért, elmaradt leveleidért már rég megbocsátottam. Sós ízű mosoly az arcomon, ha újra jelentkezel. Megszoktam már a dolgot – hogy is mondjam? –, hogy külön világokba zárva úgy tapogatózunk egymás felé, mint vaksi növények az éjszakában: mozdíthatatlanul, de gyökereikkel felszíva egymás bánatát. Hülyeségeket beszélek persze, mert eszeveszett jókedvem támadt, amikor megjött a leveled. Kaptam másfél órát, hogy örüljek neked, hogy vagy.

Ugye, nem gondoltad, hogy válaszolok innen a gyömrői Zrínyi utca hét szám alól.

Bécsben közeledik a turistaszezon, amit a színvonalas kiállítások megszaporodása is jelez. Az osztrák polgárnak vagy a külhoni turistának egy-egy vasárnapon nehéz eldöntenie, hogy kit is válasszon: Chagallt? Picassót? Le Corbusier-t? Kazimir Malevics fekete négyzetét? Az olasz reneszánszt? A válasz önkéntelenül kínálkozik: Hitlert, Sztálint és Mussolinit, a bécsi Művészház földszintjén és emeletén rendezett kiállítást, amelynek címe a már önmagában is sokatmondó: Művészet és diktatúra.

Másfél éves késéssel, de mégis eljön hozzánk az alternatív rock egyik „angyala”, a hazai és külhoni „yuppie”-k félistene, az ausztráliai 35 éves Nick Cave. Azért mégis, mert 1992 őszén már történt kísérlet becserkészésére. Az előkészületek meggyőzőek voltak, hisz a Holnap Kiadó megjelentette könyvét (És meglátá a szamár az Úrnak angyalát). Aztán Nick mégsem jött. Most viszont a koncert szervezői, a HMK Music munkatársai 100%-ig biztosak abban, hogy a városligeti Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán május 7-én, szombaton 20 árakor elkezdődik a koncert.

Tarr Béla több mint négy évig dolgozott a Krasznahorkai László azonos című regényéből készült filmen. Nagy várakozás előzte meg, pletykák, rémhírek és legendák szövődtek körülötte. Az eredmény minden várakozást felülmúl. A Sátántangó nemcsak az idei szemlén emelkedett ki a mezőnyből, de az utóbbi évekre visszatekintve is csak egy-két magyar film említhető vele egy lapon, és bizonyosra vehető, hogy jelentősége csak nőni fog az idővel.

A Sátántangó hét és fél óra, szünetekkel együtt hosszabb, mint egy nyolcórás munkanap.

A költészetnapi szám „belterjesen” emlékezik meg az ünnepről: jó versekkel. Balla Zsófia és Parti Nagy Lajos A Kozmosz énekét, József Attila fiatalkori szonettkoszorúját adta föl tizennégy magyar költőnek, írnának az eredeti kezdő- és zárósorok megtartásával egy-egy szonettet, s az így betelt ciklust követi tizenötödikként az adott sorokból épített József Attila-i mesterszonett.

Ezúttal nagyon erős a versrovat. Mindenekelőtt itt vannak József Attila „öregkori versei”, ezek a most élő magyar költőktől származó, ám képzeletben a nagy elődnek tulajdonított versek. A jegyzet szerint az ötlet Zelki Jánosé, a gyűjteményt a könyvhétre jelenteti meg a Cserépfalvi Kiadó. Az idea rendkívül frappáns, ám fölöttébb problematikus egyben. Hisz nyilvánvaló, hogy József Attila, bár fiatalon, de megírta azokat a bizonyos „öregkori költeményeket”, a kései stílus ugyanis nem életkor kérdése, hanem a világérzékelésé.