Az angol lobogó a kötet azonos című, leghosszabb írásában egy követségi gépkocsi hűtőjén tűnik fel, amely ’56-ban, a zsúfolt utcákon igyekszik a repülőtér felé, s amelynek utasa a zászló láttán tapsban kitörő tömegnek, a rövidesen bekövetkező katasztrófa részeseinek szarvasbőr kesztyűs kezével rokonszenvező kívülállóként integet vissza.

Vagy fonetikus magyar helyesírással: Kuroszawa. De mindegy is, miképpen írjuk a filmművészet egyik legnagyobb alakjának a nevét. Míg a világsajtó meg a fesztiválok épp legújabb, most készülő vagy most befejezett filmjéről szólnak, Magyarországon elég nagy a lemaradás, mi még a hat évvel ezelőtti RAN-t, ezt a távol-keleti Lear királytörténetet sem láthattuk, pedig a mester azóta már több alkotást is befejezett.

Sok régebbi filmjével is adós a magyar filmforgalmazás: ki hinné például, hogy volt valamikor „neorealista korszaka” is, még a Vihar kapujában előtti időszakban.

Bizonyos, hogy csak erőlködve és erősködve lehet analógiát találni napjaink Magyarországa és a húszas évek Németországa között, amint annak a művészetszemléletnek, pontosabban szemlélettechnikának sincs igazán köze korunkéhoz, melyet a Nemzeti Galéria némileg eldugott harmadik emeleti folyosóján a napokban megnyitott kiállítás reprezentál.

A weimari idők józan és nyíltagyú világlátása talán – s itt most mégsem kellene tétováznunk, mondjuk tehát inkább, hogy biztos –, egy dologban azonban hasonlít a kilencvenes évek magyar gondolkodni igyekvőinek mentalitására: illúziótlan s

A Budapest Galéria 1991. május 8.–június 16. között LAKOL WOKIKSULYE, „A lakoták emlékezete” címmel rendez kiállítást. A bemutatott reprodukciók múlt századi üvegnegatívokról készültek, s a lakota, vagy más néven a sziú indiánok életébe nyújtanak bepillantást.

1890. december 29-én Dél-Datokában a Wounded Knee Creek, a Sebesült Térd patak mellett lezajlott mészárlással ért véget az amerikai hadseregnek a lakoták (más néven: sziúk) ellen vívott, évtizedeken át tartó dicstelen háborúja. Fotókiállításunk ennek a szomorú eseménynek kíván emléket állítani.

Aki olvasta az Iparművészeti Főiskola Intermediális Stúdiójának kiállítási plakátját vagy épp Szirtes János iskolaterápiás töprengéseit a múlt heti Beszélőben, tapasztalhatta, hogy nem könnyű megfogalmazni, mi is egyáltalán az intermédia.

Napjaink világszerte domináns „akcionista”, vagyis a jelenidejűség „itt és most”-jába – azt abszolutizálva – belefeledkező képzőművészeti „fősodrának” reflektálatlanságával szemben Tamás Noémi szemlélődésközpontú, filozofikus festészeti nyelvet használ.

Egyértelműen

a „vita contemplativa” mellett teszi le a garast. Szándékoltan nem mondom, hogy a „vita activa” ellenében, bármennyire kínáltatja magát itt egy efféle logikai ellenpontozás.

„A Fényes Fotográfus alszik egész nap, a boltja be van zárva. Éjjel fölkel, kinyitja az ajtót, Cicc! cicc!, jöhetnek fotográfiára! Besurrannak a rozoga, kóbor macskák, bemásznak a kéményen át, leülnek szépen, várják, hogy a Fényes Fotográfus lefényképezze őket. Itt nem verekszenek, nem karmolásszák, tépik egymást, nem is nyávognak, csak ülnek nyugodtan, míg sorra nem kerülnek, míg rájuk nem néz a Fényes Fotográfus, Cicc! cicc!, az ujjával csettint, nagy fényesség, és már kész is fotográfia.

Nem a tézisé és antitézisé, hanem a „komoly-” és a rockzenéé. És Szintézis annak a zenekarnak, pontosabban triónak a neve is, amely épp e kétféle zene magasabb egységben való feloldásán, egyesítésén fáradozik. A trió, Ablonczy Tibor (dobok, ütőhangszerek), Fáy Krisztina (elektromos cselló) és Geróts Zoltán (szintetizátorok) tehát olyasmire vállalkozott, ha nem is elsőnek (és nem is utolsónak), ami nem volt, és – úgy tűnik – továbbra sincs igazán ínyére a magyar zenei élet irányítóinak, az egyik, illetve másik „műfaj” szektásainak, bürokratáinak.

Aki emlékszik a drága emlékezetű A. E. Bizottság katasztrófazenekar első lemezére, a Kalandra fel! címűre, az bizonyára a kutyára is emlékszik, aki a lemezborítón oson. No, az is a Szilágyi Lenke fotója volt! Lenkét tehát nem kell bemutatni, s különösen nem e lap olvasóinak, akik itt hétről hétre jobbára az ő fotóit látják. Ellenben aki elmegy a Liget Galériába, ahol múlt pénteken nyílott kiállítása, annak két lehetősége van. Kettő aszerint, hogy korábban ismerte-e Lenke képeit vagy sem. Ha igen, akkor örömmel fogja nyugtázni, hogy a Lenke még megvan, és semmit sem változott. S ha nem?

1989 nyarán, amikor a mostani pécsi kiállításomon látható képeim készültek, a moszkvai televízió legnépszerűbb műsora az a kora délelőtti alig 15 perces adás volt, amelyben egy hipnotizőr igyekezett tekintetével s különféle kézmozdulatokkal szuggerálni a nézőket. Óriási sikere volt. Az évtizedek óta tartó ideológiai fogság tette volna fogékonnyá a közönséget aziránt, hogy valóságosnak vélje azt, ami nem az? Nem tudni… E fogság jeleivel mindenesetre lépten-nyomon találkoztam. Egy alkalommal házigazdám lakásában családi összejövetel volt.